„Meghaltak Ausztráliában, visszatértek az óhazába” – teljesítették a majsai házaspár végső akaratát

 „Éljen Tito, Négus kuss, agyonverünk, innen fuss!” Ilyen feliratok jelentek meg egy pénteki piac kezdetére a kofák betonasztalain, de a község több pontján is felmázolták a mondatot. A „Négus” nem volt más, mint Neményi József, akit átlagosnál sötétebb bőrszíne és külleme miatt az etióp császárhoz, Hailé Szelassziéhoz hasonlított a nép. A Kiskunmajsa Históriája című kötetben írták róla, hogy 1951-ben, Pálmonostoráról került a majsai tanácshoz, mint begyűjtési csoportvezető, később a kereskedelmi, ipari bizottságot irányította. „A rábízott feladatokat lelkiismeretesen végrehajtotta, sőt még túl is teljesítette azokat. A Négus ment a piacon, és a tejfölösfazekat mint a labdát fölrúgta. Ha valaki árult terményt, megfogta és szétszórta. Melléje be köllött menni a tanácsra és megbüntették.” – olvasható Próvics Illésné visszaemlékezése a majsai krónikáskönyvben.

Az idézett feliratokat Klucsó Béla és Klucsó Ferenc festették az asztalokra és falakra. A fivérek később a helyi események szellemi irányítói lettek, de az október 27-i lincselésben tevőlegesen nem vettek részt.

A vásár napján a tanácsi dolgozók voltak megbízva a helypénz beszedésével. Neményi József is kiment a vásárba, mert jelentést kellett írni arról, hogy mennyi áru cserélt gazdát, mennyien árusítottak. Neményi utána bement a tanácsházára – ami a jelenlegi városháza épülete –, ahol figyelmeztették, hogy ő „nem nagyon kívánatos a nép szemében”, inkább menjen haza, nehogy bántódása essen. „Nem megyek, megvéd engem a pártom” – jelentette ki Neményi, akinek szavait egy múlttisztázó beszélgetés során is felidézték 1991-ben a majsai könyvtárban.

Neményi később mégis hazament, de a tanácsháza előtt egyre gyarapodó tömeg követelni kezdte a gyűlölt „Négus” előállítását. Öt rendőr is megjelent, majd értesítették a település határában lévő Perczel Mór laktanya magyar katonáit, akik úgy 70–80 fővel megjelentek, de az események menetébe később sem avatkoztak be. Egy népes csoport közben elment Neményi lakására és felszólították, hogy menjen velük a tanácsházára. Négust négyen is megragadták és úgy vitték magukkal a tanácsházához, ahol a felháborodott tömeg szidalmazni és ütlegelni kezdte. Neményit ezután a tanácsháza pincéjébe zárták, majd a hangadók meghozták a végítéletet. Az esemény így került be a Historia Domus lapjaira: „Október hó 27-én érkezett Majsára a forradalom szele. Mivel itt éppen országos vásár, és emiatt sok ittas ember volt, akik az elhagyott tanácsházát megszállva „népbíróságot ültek” egy elfogott párttag felett, és a rendfenntartás címén kivonult honvédegység tétlen szemlélődése mellett agyonvertek. Történt még néhány erőszakoskodás, míg november 6-án orosz katonaság szállta meg a községet. Ettől kezdve viszonylagos nyugalom állt be.”

– A jelenlévő katonaság a fegyverét nem használta, csak akkor akadályozták meg a további kegyetlenkedést, amikor holttestet fel akarták akasztani – írta Szabó Lajos a Kiskunmajsa Históriája című kötetben. A szerző arról is beszámolt, hogy a népharag ezzel nem csillapodott. Néhány tanácsi dolgozót, valamint a párttitkárt is hasonló veszély fenyegette, de ki-ki a kaszárnyába, illetve a környékbeli tanyákra menekült.

Halálos ítéletek is születtek a koncepciós perekben

A forradalom és szabadságharc leverése után a hatalom kegyetlen megtorlása nem sokáig váratott. A Klucsó testvéreknek, akik hangosbemondón keresztül próbálták csillapítani a tömeget, menekülniük kellett, miután megjelentek a községben szovjet katonák. Az országot elhagyó fivéreket végül Ausztrália fogadta be. A koncepciós perek során Patyi Istvánt, Kolompár Mátyást, Pekó Istvánt halálra ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt és az ítéleteket végrehajtották. Rékasi Jójárt Gergelyt, Klucsó Bélát és Klucsó Ferencet távollétükben ítélték halálra. Túri Mihály – Kömpöc későbbi polgármestere – és Koncz Sándor életfogytiglan tartó szabadságságvesztést kapott.

Klucsó Béla (1926–1996) és felesége, Rácz Fodor Ilona (1926–2020) 1994 októberében látogattak haza szülőhelyükre és egy hatalmas lyukas zászlót adományoztak a városnak. Végakaratukat teljesítve, hamvaik egy részét szeptember elején újratemették a majsai fölsőtemetőben. Síremlékükön olvasható: „Meghaltak Ausztráliában, visszatértek az óhazába.”