Az első vonalban

Lehűlt a levegő. Kedd reggel 4 fokot mutatott az udvari hőmérő. Lassan elfelejti a városi ember azokat a megterhelő nyári heteket, amikor aludni sem hagyta a meleg a pihenni vágyókat éjszakánként. Nem felejtenek azonban azok a növénytermesztők, akik már most azon törik a fejüket, mit is kellene tenni azért, hogy jövőre is teremjenek az ültetvények. 

Hogy mire jutnak, az borzasztó fontos. No nem csak azért, hogy meglegyen a napi almánk, körténk vagy akár a kellemes homoki borunk. Azért fontos, mert ők vannak a klímaváltozás elleni harc első vonalában. Nincs több vonal, csak egy. Ezt tartják, mi városiak legfeljebb drukkolhatunk nekik. Miről is van szó? 

A Homokhátság kiszáradása tény, de még mindig rendelkezik a táj annyi víztartalékkal, hogy az ültetvények egyik-évről másikra teremjenek, feltéve, hogy időnként esik az eső. De egyre nagyobb a szerepe azoknak az embereknek, akik kijárnak a falvakból és a városokból gondozni ezeket a szőlőket, gyümölcsösöket. Ők bevetnek minden olyan módszert, amellyel menthetőek az ültetvények, amelyek nem mellesleg el is tartják a családokat. 

Amíg ez az állapot fennáll, addig nem áll vesztésre a homokhátsági világ a klímaváltozással szemben. Ha azonban tönkremennek az ültetvények, akkor a családok szedik a sátorfájukat, elköltöznek. A birtokok, ingatlanok értéküket vesztik. A táj elvadul, a kiszáradás felgyorsul, a lakosság létszáma drasztikusan visszaesik, a térség pedig válságövezetté válhat. Jelenleg itt tartunk. Én szurkolok az első vonalban harcolóknak, meg azt is várom, hogy a Dunából meg a Tiszából megérkezzen az öntözővíz a Homokhátságra.