Na végre!

Na végre! Hétfőn éjfél körül nagy eső áztatta Kecskemétet. A hőségnapok után érkezett az áldás. Az ugyanis áldatlan helyzet volt, hogy a sivatagi forróságból kaptunk eleget, de az enyhülést hozó esőkből semmit az elmúlt hetekben. 

A napokban kérdeztem egy plébánost, hogy könyörögnek-e az istentiszteleteken esőért a teremtőhöz. Azt mondta, hogy van annyi eső, mint amennyien megjelennek a templomban azért, hogy eljuttassák kérésüket a mennyei atyához. Azaz kevesen járnak szentmisékre, válaszolt a kérdésemre a lelkipásztor. S ha többen járnának? – folytattam újabb kérdéssel a rövid dialógust. – Akkor többen részesülnének Isten áldásában – hangzott a válasz. 
Egy biztos, hogy a huszonötödik órában érkezett az eső. Bár az idei év termésének egy részére keresztet lehet vetni. Ahhoz, hogy vetni lehessen, szükség van esőre, amely a talajt megnedvesíti. Vidéken az emberek riadtan tekintenek a fúrt kutakra, azok ugyanis egyre kevesebb vizet képesek kiemelni. Egyik kecskeméti ismerősöm mondta, hogy nála is gond van a fúrt kúttal. Ha a szomszédja hamarabb ébred, és bekapcsolja a vízkiemelő szerkezetet, akkor neki nem marad vize, azaz nem tud locsolni. Itt tartunk. 

Hogy mi befolyásolja a talajvíz alakulását? Azt mondják a gazdák, ha fent van a Tisza vízszintje, például a tavaszi vagy nyári áradáskor, akkor a gyűrűs kutak mélyén csillog a víz. Ha lent van, mint most, akkor eltűnik a víz. 

Hogy mi vár a Homokhátságra, ha sürgősen nem találnak megoldást a vízutánpótlásra? Olvastam pesszimista forgatókönyvet, amelyről jobb nem írni. Inkább bízzunk abban, hogy a következő négy hónap során a természet pótolja az elmaradt esőt.