Műhelye európai ipartörténeti ritkaság

Habár kezdetben csak az egyházi és a főúri viseletben jelent meg, később széles körben elterjedt. Napjainkban főként a hagyományőrzők viselik, de a fiatalok is szívesen hordják. Kovács Miklós Tiszakécske díszpolgára és felesége is kékfestőben fogadott, ami azért sem véletlen, mert a család közel 140 éve foglalkozik kékfestéssel.

Kovács Miklós hetven éve édesapja mellett inasként kezdte a mesterséget. A 89 éves népi iparművész három évtizede nyugdíjas már, de azóta is aktívan dolgozik. Nem csak a műhelyében és tiszaalpári szőlőjükben tevékenykedik, a helyi közösségi életben is szerepet vállal. Annyira elfoglalt, hogy alig találtunk időpontot az interjúra. Végül sikeresen összejött a találkozó. Miklós bácsival az otthonuk udvarán kialakított kékfestő műhelyben beszélgettünk. Megtudtam, a családi hagyományokat őrző műhely az európai ipartörténeti ritkaságok közé tartozik. Határon túlról is csodájára járnak az 1896-ból származó mintázó gépnek, a faléces szárítóhengernek, a földbe süllyesztett festőküpának, a múlt század elejei vasalógépnek és az ország minden tájegységére jellemző több száz mintafának.

Kovács Miklós azt is elmesélte, hogy ezekben a napokban lengyel gyerekeket fogadnak Tiszakécskén, akik a kecskeméti Csiperó Fesztiválra is ellátogatnak, ezért a találkozó szervezésével telnek a napjai. Megtudtam, 25 éve alapították a magyar-lengyel barátságért alapítványt, aminek Miklós bácsi kuratóriumi elnöke. De a felesége és a lányai is segítik az alapítvány munkáját.

Miklós bácsi különös szeretettel beszélt mesterségéről. Mint fogalmazott: egyre nehezebben forognak már a testrészei, de amíg föl bírja emelni a kezét, addig feltétlenül dolgozik. Azt is elmondta: amíg a szem visszafelé ellát, mindenki kékfestő volt a famíliában. Apáról fiúra öröklődött a tudomány. Az írásos feljegyzések alapján a Kovács család 1878 óta foglalkozik kékfestéssel. Első műhelyük Kecskeméten a Festő utcában volt, majd Kiskunfélegyházán alapítottak üzemet. Később édesapja Tiszakécskére települt, ahol 1927-ben nyitotta meg műhelyét. Miklós bácsi gépésztechnikusnak tanult és habár tudta, hogy nehéz élet a kékfestőké, tanulmányi után még is úgy döntött folytatja a családi mesterséget. 1962-ben tette le a kékfestő mestervizsgát. A népi iparművész cím után 1985-ben a Népművészet Mestere címet is megkapta. 1995-ben pedig az Év Mestere elismerésben részesült. 1995-1998 között, a családdal, szakértőként tevékenykedett a szentendrei Néprajzi Múzeumban egy eredeti kékfestő műhely kialakításában. A kékfestés tudománya nem csak apáról fiúra szállt, Kovács Miklós felesége szintén nagy tudója a mesterségnek. Margitka gyógyszerésznek tanult, de ő is hamar a kékfestés szerelmese lett. Míg délelőttönként a helyi patikában dolgozott, délután a kékfestő műhelyben segédkezett. 1982 óta népi iparművész és a kézi tarkázású terítők elismert készítője. Két lányuk is a műhelyben nőtt fel, így ők is kitanulták a mesterséget, sőt már az unokák is próbálgatják a kékfestést, így biztosan fennmarad a 140 éves családi hagyomány.

Holland hajóval érkezett az első indigó szállítmány

A kékfestés Indiából származik, Európába részben török közvetítéssel, részben a francia hajósok révén került a XVI. században. Magyarországra a XVII. században holland hajórakományon érkezett az első kelet-indiai indigó szállítmány, amely a kékfestés nélkülözhetetlen alapanyaga. A nyomott kelmék az egyházi használat mellett először a főúri viseletekben jelentkeztek. A kékfestő kifejezés első írott magyar említése 1770-ből való. A kékfestés alapja, az indigós hidegfestés, amelyet földbe süllyesztett festőkádban, a küpában végeznek, csillagráfokra akasztva a festeni kívánt mintázott anyagot. A múlt század elejétől pedig az indantrén, melegfestést alkalmazzák, ugyanazzal a hagyományos eljárással, ahogy ezt a Kovács család 1932-ből származó receptkönyve ismerteti.