Miért veszélyeztetjük az életünket?

Egy kutatás szerint – és a rendőrség adatai is alátámasztják ezt –, Magyarországon a sofőrök mintegy kilencvenöt százaléka használja a biztonsági övet. Véleményem szerint a száz lenne a normális, de ha tovább megyünk, szomorú adatokat láthatunk, így a kilencvenötös számot az örvendetes jelzővel illetném. Az anyósülésen ülők esetében ez már csak kicsivel több, mint nyolcvan százalék, de a legnagyobb baj az, hogy a hátul ülő utasok nagyjából fele nincs bekötve. Márpedig ott ülnek a gyerekek… Elhiszem, hogy vannak nehéz helyzetek, amikor a gyermek sír, hogy nem szeretné, ha bekötnék. Feszélyezve, korlátozva érezhetik magukat a kicsik, de a szülői felelősség itt lép főszerepbe. Nem lehet kifogás és mentség arra, ha egy gyermek élete a szülő konfliktuskerüléséből, engedelmességéből, gyengeségéből adódóan van veszélyeztetve. Sok szülő azt gondolja, a háttámla úgyis megfogja a kicsiket, ha baj van. A gyerek van annyira „ügyes”, ha valóban baj van és nincs bekötve, hogy simán kirepül az ülések között az ablakon. Ezek nem az én szavaim, ezeket egy rendőrtől hallottam.

Ahogyan mondani szokták, egy gyereknek minden vicc új. Egy gyereknek minden szituáció is új. Ha mindig automatikusan be van kötve, sokkal könnyebben lehet vele nagyobb korában is elhitetni, hogy ez az ő érdekeit szolgálja, ne bosszankodjon azon, hogy használni kell a biztonsági övet. Nekem mindig be kellett kötnöm magam, amikor kocsiba ültem. Hátul reflexmozdulat volt ez számomra, de amikor nagy izgalommal végre elértem azt a határt, hogy beülhettem az anyósülésre, elfelejtettem az övet használni. Édesapám persze realizálta ezt, és nagyon kicsit fékezve jelezte, nem lesz ez így jó. Kissé ijesztő volt, ahogy a minimális fékezésre is előreborultam. Olyan erőhatások irányítják az autóban ülő embert fékezés vagy ütközés esetén, amelyekre reagálni egyszerűen nem lehet.

Az élet rövid. Ha tehetünk azért, hogy minél hosszabb legyen, tegyünk érte. Ne veszélyeztessük saját magunkat, és főleg ne gyerekeink életét!