Kazai István következő célja Görögország meghódítása

Kazai István részletesen beszámolt az idei Balaton körüli versenyéről, a nehézségekről, a sikerélményekről, a hibákról, a tapasztalatokról. Mielőtt rátérnénk az idei esztendő és ultrafutó-pályafutásának legnagyobb kihívására, arra kértük, hogy mutatkozzon be mint ultrafutó. Arra voltunk kíváncsiak, hogy hányadik ultramegmérettetése volt a 2024-es Ultrabalaton, illetve egyáltalán: mióta műveli az ultrafutást­.

– Hogy konkrétan az ultrafutást mióta művelem, azt így hirtelen nem is tudom pontosan megmondani, azt viszont tudom, hogy 2017-ben kezdtem el futni – tekint vissza Kazai István. – Van egy film, az Ultra című film, Simonyi Balázs filmje, ami konkrétan a Spartathlonról szól. Azt láttam valamikor 2017 végén, és akkor azonnal azt mondtam magamnak, hogy „én erre a versenyre el akarok jutni, én ezt meg akarom tapasztalni, nekem mától ez a verseny az álmom”. Ezt követően megismerkedtem ultrafutókkal, összebarátkoztam velük. Az ember ugyebár azokhoz hasonul, akikkel körbeveszi magát. Én bekerültem ebbe a közegbe, és ők megfertőztek ezzel a szerelemmel. Vittek magukkal versenyekre, idővel rábeszéltek, hogy induljak el maratonon, aztán fussak hatórás versenyen, én pedig hagytam magam rábeszélni. Hatórás versenyt már sokat futottam, mióta futónak tartom magam, szerintem évente három-négyet legalább. Pontos számot nem tudok, de szerintem olyan harminc hatórás verseny már biztosan van a hátam mögött. Van két kétszáz kilométer fölötti versenyem, ez a két Ultrabalaton, a Baja–Szekszárd irányú Korinthosz-versenyből teljesítettem a 81 és a 160 kilométeres távot is, a Tisza-tónál is teljesítettem a sima kört és a dupla kört – a sima ugyebár 65, a dupla pedig 130 kilométer –, ott sikerült a negyedik helyen beérnem. Az Omszki-tó körüli száz kilométeres versenyen is elindultam háromszor. Az idén a Balatonnál pedig már harmadszor futottam az ultratávot.

– Nekem a futás mint sportág tulajdonképpen új fejlemény – tesz egy némileg meglepő kijelentést. – 1998-ban vonultam be a hadseregbe, előtte birkózó voltam. Nem is ment rosszul, nyertem birkózásban országos bajnokságokat is, aztán bevonultam, és a hadsereg után abbahagytam a birkózást, tulajdonképpen a sporttal is felhagytam. Aktív maradtam, hobbijaim voltak, hol siklórepülőztem, hol modellrepülőztem. Aztán egy idő után elkezdett komolyan hiányozni a mozgás. Eleinte beértem a passzív vágyakozással. Elnéztem a futókat, és irigykedtem rájuk, hogy „hű, de jó, hogy neki van ereje hozzá.” Aztán egyszer bevásárlásból jöttünk hazafelé, és útközben elnéztem a futókat. Ez a pillanat egyszer csak megihletett. Hazaértem, beöltöztem, és lefutottam az első két kilométeremet. Nehéz volt mindjárt ennyit, de tudtam, hogy általában mindenki ezzel az adaggal kezdi. Ezt követően néhányszor futottam két kilométert, az egyre jobban ment, aztán átléptem négy kilométerre, majd hatra, nyolcra, végül tízre. Viszonylag rövid idő alatt. A tíz kilométeres távnál megragadtam egy darabig, de aztán egy barátom unszolására lefutottam az első félmaratonomat. Az még nem is versenyszerű futás volt. Az első verseny, amin indultam, egy hatórás viadal volt. Mindez tehát 2017 után történt. Hogy is mondjam, én tulajdonképpen gyorstalpalóval végeztem ezt az ultrafutóvá válást, az autodidakta módszer minden bájával és hibájával együtt, mert, hogy őszinte legyek, ezt azért nem így kell csinálni.

Abban viszont, hogy idáig vitte, sokat segített az, hogy Kazai István pontosan be tudja határolni saját magát az adottságai, a képességei alapján.

– A lehetőségeimmel és a korlátaimmal tisztában vagyok. Utralfutóként én a középmezőnyt tudom megcélozni, én soha nem leszek gyors ultrafutó. A testalkatom sem arra predesztinál. 81 kilogramm vagyok, a versenysúlyom olyan 76, tehát nem mondható ideálisnak. Nem birkózóalkatnak való ez a sportágváltás. Ráadásul, amióta csak elkezdtem futni, folyamatosan kísértek a sérülések, ennek persze van köze az autodidakta módszerhez. Edző nélkül csináltam a futást, így sokszor a magam kárán tanultam meg bizonyos dolgokat, és így folyton hol itt fájt, hol ott. Sokan mások is így vannak ezzel, és emiatt sokan abba is hagyják a futást. Amikor elkezdenek maguktól futni, megerőltetik magukat, aztán jön egy térdfájdalom vagy egy Achilles- vagy bármilyen más sérülés, és akkor feladják azzal a felkiáltással, hogy ez annak a jele, hogy nem való ez nekem. Sérüléseim nekem is voltak, de nem adtam fel soha, és ez meg is hozta az eredményét. Tulajdonképpen az idei az első olyan évem, amikor elkerültek a sérülések. Stabilnak érzem magamat, a jelenlegi erőállapotomban, ha álmomból felkeltenek is, bármikor vállalom a 60 vagy 100 kilométer lefutását.

Aki úgy gondolja, hogy ultrafutónak lenni inkább egy életforma, mint sport, olyan értelemben, hogy nem egy-egy adott versenyre, egy-egy adott kihívásra készül az ember, hanem inkább folyamatos készültséget hoz létre a fizikai felkészüléssel, az közel jár az igazsághoz.

– Ultrafutónak lenni életforma, mármint abban az értelemben, hogy folyamatosan edzek. Mindig készen állok, egy rövid formába hozást követően tulajdonképpen bármikor képes vagyok egy ultratávot lefutni. Tehát a folyamatos edzésnek köszönhetően fennáll egy folyamatos fizikai készenlét. Lehet persze speciálisan készülni egy kihívásra, különösen, amikor egy konkrét verseny speciális körülményei specifikus felkészülést kívánnak. Ha nagyon meleg idő ígérkezik a verseny idejére, akkor melegben futok, ha sok szintkülönbség van a versenyen, akkor a kecskeméti dombon igyekszem futni főleg. Hegyekbe sajnos nem tudok elmenni felkészülni, Kecskeméttől azok túl messze vannak. A lényeg, hogy nem kampányszerű a készülés, hanem folyamatos. Egy átlagos héten két pihenőnapot tartok, öt napon pedig futok. Munka után egy futós hétköznapon körülbelül másfél órát futok, ami a távot tekintve tizenkét, tizenöt kilométert tesz ki. Hétvégén vállalok hosszabb távot. Tehát azt mondanám, hogy egy átlagos, nem versenyre készüléssel töltött héten olyan heti száz kilométert futok. 

Ahhoz, hogy valaki a Spar­tathlonon induljon, természetesen szükség van rengeteg munkára, de a munkán felül versenyeken való teljesítésre, és adott esetben még szerencsére is. 

– A Spartathlonra bárki az utcáról nem tévedhet be. Már magához a nevezéshez is szükség van kvalifikációra. A szervezők előre megadják, hogy milyen versenyeket fogadnak el kvalifikációs versenynek, és egy adott versenyen konkrét távokon megadott időeredményeket követelnek meg ahhoz, hogy valaki egyáltalán nevezhessen. Kvalifikálni kétféleképpen lehet. Be lehet kerülni a Spartathlon mezőnyébe egyenes ágon, ha piszok gyors az ember, azaz kiváló futó, született tehetség. Mondok egy példát. Férfiaknál, aki a százötven kilométert tizenkét óra alatt megteszi, az automatikusan kvalifikálja magát a Spartathlonra. Akkor sorsolás nélkül kerül be a magyar csapatba. A magyar küldöttség huszonöt főből áll, és az idei évben tizenkét olyan futó volt, aki a saját, kiemelkedő eredményei jogán biztosította a helyét a magyar válogatottkeretben. A fennmaradó tizenhárom helyre pedig jóval többen jelentkeztek, így a fennmaradó tizenhárom helyről sorsolás dönt. Én sorsolással biztosítottam a helyemet. A sorsolásos kvalifikációhoz szükséges versenyem már tavaly megvolt, az Ultrabalatonon és a Korinthoszon is kvalifikációt érő teljesítményt nyújtottam. De mivel az elitbe nem bírtam bekerülni, Fortuna segítsége is kellett ahhoz, hogy bekerüljek a magyarországi huszonöt fős keretbe. A verseny szep­tember 28–29-én lesz, szombat–vasárnap. Szombaton reggel lesz a rajt Athénban, az Akropolisz lábánál, reggel hat órakor. Azt követően harminchat óránk van arra, hogy eljussunk a Korinthoszi-csatornán keresztül Spártába, a Leónidasz-szobor lábához. Az edzésmunka jelentősen nem változik, de ez persze szintes verseny, azaz vannak jelentős szintkülönbségek, ráadásul az a jellemző, hogy igen meleg van ezen a versenyen. Görögországban szeptember végén sem ritka a 35 fok vagy az annál is melegebb. A páratartalom is magasabb, mint nálunk. A szintkülönbség miatt a versenyt megelőző időszakban hetente két dombos edzést is tartok majd. A felkészülés során fokozatosan emeljük majd az edzésadagomat, részt veszek még felkészülési versenyeken is. Július 13-ra be van írva sima edzésnek a 70 kilométer a Tisza-tó körül, augusztus 17-én pedig elindulok a Korinthosz nyolcvanegy kilométeren. Ezek most a felkészülést szolgálják. Lesz majd részem csúcsterhelésben is, amikor öt napon egymás után öt maratont lefutok. Másfél éve már van egyébként edzőm, Csernus Csaba segítségével készülök. Négyhetes ciklusokban edzünk, ami növekvő terhelés mellett három hét kemény edzés és utána egy lazább pihenő hetet foglal magában. Akkor már az lesz a cél, hogy regenerálódjon a szervezet a legnagyobb kihívás előtt.

– A Spartathlont mi, ultrafutók a sportág olimpiájának, királykategóriájának, a legnagyobb presztízzsel bíró eseményének tekintjük. Ennek megfelelően nagy is a túljelentkezés, ahogy utaltam rá, nehéz bekerülni, és maga a verseny is roppant nagy kihívás. Vannak egyébként időtartam és távolság tekintetében ennél hosszabb versenyek is, hatnaposak meg ezer kilométeresek, az ultrafutásnak mégis a Spartathlon a királykategóriája. Nagy álmom volt ide kijutni, de ez azért még, hogy sikerült, önmagában kevés. Ott, a versenyen is teljesíteni kell, mivel Magyarországot is képviselem, így saját magam felé az a minimális követelmény, hogy végig kell futni a versenyt. Nagy érdeklődést vált ki ez az esemény, nagyon sokan kíváncsiak rá, nagyon sokan kísérik figyelemmel itthonról is és a helyszínen is, szeretnék jól szerepelni, szeretném megállni a helyem a sportág ünnepén. Én évek óta azzal kelek, fekszek, hogy meg akarom fogni Leónidasz lábát. Nagyon sokat álmodtam erről a dologról, már-már életcélnak számított az utóbbi években, hogy ez a vágyam teljesüljön. Azon leszek, hogy így legyen. Mindent elkövetek ennek érdekében, hogy összejöjjön a régóta áhított randevú a híres görög történelmi személyiség szobrával.