Kazai István számára az idén felkészülés volt az Ultrabalaton

Kazai Istvánnak az idén valóra vált az az álma, ami nagyon sok más ultrafutó számára is az álmok netovábbja, indulhat az idei Spartathlonon. A Spartathlont, az ultrafutás legendás királykategóriáját szeptember 28–29-én rendezik, természetesen Görögországban. Emiatt alakult úgy, hogy a negyvenöt éves ultrafutó számára az idén mindössze a felkészülés egy állomása lett az Ultrabalaton, ahogy a felkészülés állomását képezi a Korinthosz verseny is, amelynek a keretében Bajáról Szekszárdra indul a hosszú távok szerelmeseinek a zöme.

– Az idén biztosan nagyon sokan ott lesznek, hiszen az idén az utolsó alkalommal rendezik meg ezt a versenyt – mutatja be a viadalt Kazai. – Amely nem kis kihívás, az első 81 kilométere tulajdonképpen a Spartathlon első 81 kilométerét másolja. Ilyen tekintetben is kiváló számomra a felkészüléshez is.

Kazai István a 2024-es Ultrabalatont 24 óra 43 perc 22 másodperc alatt teljesítette, és ezzel az eredménnyel a férfi egyéni indulók kategóriájában a 38. helyen végzett. Aki figyelte a futó közösségi médiás bejelentkezéseit, amelyek nem sokkal a kora reggeli rajt után megkezdődtek és másfél óránként rendszeresen visszatértek, annak az a benyomása támadt, hogy ez nem is egy komoly fizikai kihívás, hanem inkább egy kedélyes baráti délután, amely inkább emlékeztet a Tour de France párizsi befutójára, amikor már pezsgőspohárral a kezükben tekernek a sztárok, mint a Tour de France útvonalán évről évre váltogatott magasabb, meredekebb hegyi szakaszokra. 

Arra a kérdésre, hogy ez a látszat csalóka volt-e, elmondta, hogy a verseny elején egyáltalán nem. 

– Remekül indult a verseny, és ez így is tűnt rendjén valónak, hiszen az idei évben az Ultrabalatonra való felkészülésem szerencsére zökkenőmentes volt. Gondolok itt a fizikai felkészülésre is, vagyis jól sikerült az időzítésem, és nyugodtan mondhatom, hogy csúcsformába kerültem a rajtra. És gondolok arra is, hogy a megannyi szervezési feladatot, amely egy ilyen versenyen való elindulással jár, szintén hiánytalanul megoldottuk. Összejött, összeállt minden, aminek ilyenkor a verseny rajtjára össze kell állnia. Megvolt a megfelelő szállás, megérkezett a család minden tagja, mindenki időben ott tudott lenni, ahol lennie kellett, megvoltak a kísérők, egyszóval összeállt a csapat, összeállt a stáb. Minden flottul és időben ment. Bizakodóak voltunk, előzőleg úgy volt, hogy szinte végig esik majd a verseny alatt, végül aztán kegyes volt az ég, és az elején szép derült időben rajtolhattunk el. Az első bő hatvan kilométeren kiváló időnk volt, nem volt túl meleg, igaz, a páratartalom egy kissé magas volt, de egyébként ideálisak voltak a körülmények, jól elfutogattunk. Egy kicsit persze izzadtunk a páratartalom miatt, de bizakodó és vidám volt a hangulat. És akkor hatvanhárom kilométernél elkapott minket egy óriási felhőszakadás, ami nem is csak két percig tartott. Az egy csapásra izgalmassá, és jóval keményebbé tette a versenyt. Jó egy órán át szakadó esőben futott a mezőny, csicsogott a cipőnk a víztől. Az első etapon a feleségem, Emese volt a kísérőm, ő hetvenhat kilométerig kísért. (Később pedig a verseny utolsó szakaszában vette át újra a kísérést.) Ő is belekerült tehát ebbe a hatalmas viharba, de nagyon jól bírta, akárcsak a mezőny. Egy óra elteltével aztán elállt az eső, és futottunk tovább, de közben reszkettünk, mint a kocsonya, mert nagyon hideg volt. Csurom vizesen értünk el Keszthelyig, ott aztán végre elállt az eső. Ott ettünk, én is bekaptam két pohár forró erőlevest, mit mondjak, az ott akkor nagyon jólesett. Megannyi frissítőpont van a pálya mentén, közülük kettő van olyan, ahol erőlevest is adnak, mind a két helyen kétszer két pohárral megittam. Az létkérdés ilyenkor, hihetetlenül feltölti az embert energiával, ha fogyaszthat egy kis finom, sós, meleg erőlevest, különösen egy ilyen kiadós zuhé után. Aztán ahogy a rövid feltöltekezés után elindultunk, rögtön azonnal újra leszakadt az ég, de akkor már rövidebb ideig zuhogott. Akkor már leértünk a déli partra, és miután újra elállt az eső, újra jó hangulatban futottunk, viszont nekem nagyon elkezdett fájni a lábam. Attól, hogy elállt az eső, a cipőm még továbbra is csurom víz maradt. Már korábban is malmoztam azon, hogy talán cserélni kéne, de halasztgattam a cipőcserét, és aztán a végén csak száz kilométer környékén döntöttem úgy, hogy muszáj lesz száraz cipőt venni. Utólag nem is értem, miért nem cseréltem le hetvenhatnál, teljesen felesleges volt, pontosabban hiba volt ezt a cserét halasztgatni. Száznál ugyanis már éreztem, hogy fáj a lábam. Megálltunk, lábtörlés, zoknicsere, cipőcsere, ez ha későn is jött, azért feldobott. Ráadásul mindjárt a cipőcsere után is kellemes meglepetés ért. Eljött biztatni a főnököm is, Papp Zsolt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Jómagam hálózatépítőként  dolgozom az ő cégénél, a Sencord Kft.-nél. Akárcsak tavaly, ezúttal is hozott palacsintát is, és futott is mellettem egy picit. Ezzel nagy löketet adott, amivel szárnyaltam 120 kilométerig. Ekkorra tizenkét óra telt el a rajt óta, és jó volt az átlagtempóm, 6 perc/kilométer. Viszont innen kezdett nehezedni a verseny! Jöttek szépen, lassan a frissítési problémák, amik később visszaütöttek. Mi tagadás, elkövettem egy-két hibát! A koffeinzseléből túl sokat fogyasztottam, de olyan szinten túl sokat, hogy gyakorlatilag összehoztam magamnak ott menet közben egy akut koffeinmérgezést. Jó sok kólát is ittam, és a zselék tetejébe még egy koffeinampullát is nyomta este, és emiatt százhatvanöt és százkilencven kilométer közt nagyon erős hullámvölgybe kerültem, majdhogynem holtpontra, a koffeintúladagolás miatt. Rendkívül komoly problémákat okozott, így azt az egyébként is nehéz szakaszt még nehezebbé tettem a magam számára. Akkor már sötét volt, hányinger jött rám a koffeinmérgezés miatt, tízpercenként kellett vizelnem, viszont hiába ittam elég vizet, a dehidratáltság miatt hányinger gyötört. Működött a vesém, éreztem, hogy átmegy rajtam a víz, de csak átment, nem volt hidratáló hatású. Éjjel váltotta le a feleségemet kísérőként a Kecskemétről érkező Székely Loránd és Kriminál István ultrafutó társaim, ők próbálták helyrehozni azt, amit ilyenkor nagyon nehéz. Reggel három óra tájban újból érkezett a feleségem, Emese, ő aztán alaposan helyre rakott. Amikor ő a kísérő, nem ismer kíméletet, mellette nem nagyon lehet sétálni, lébecolni. A táv azon szakaszában beszélni én már nem nagyon bírok, sokszor nehéz meghallanom, megértenem, felfognom, amit nekem mondanak, de a felségem azért képes áthatolni a kimerültség falán. Százkilencvenig néha sétáltam is, muszáj volt, máshogy nem ment volna, de aztán százkilencven után újra elkezdtem folyamatosan futni. Egyszóval az utolsó tizenöt kilométerre újra összekaptam magam, és akkor a célig már végig futva mentem. Nem is igen volt más választásom, leállni többé nem mertem, mert úgy voltam vele, hogy akkor lehet, hogy többé nem bírok már elindulni. És akkor végül beértem. Másnap reggel.

– Másfél órával gyorsabb volt a tempóm, mint tavaly. Nehézségek persze tavaly is voltak, akkor a bokám okozott nehézséget. Verseny közben egy tobozon megbotlottam, a bokám aztán fokozatosan feldagadt, az nehezítette meg a tavalyi futást. Az idén pedig az elkalkulált frissítés okozta a legnagyobb nehézséget. Röviden összegezve: az idén gyorsabb voltam, mint tavaly, viszont jóval szenvedősebb volt a vége.

Adódik a kérdés, hogy egy ilyen spártai megmérettetés esetén mi az előzetes cél. Vajon van egyáltalán helyezés tekintetében cél? Vagy a cél maga a verseny, annak a teljesítése? 

– Így, hogy bekerültem az idei Spartathlon mezőnyébe, azon husznöt ember közé, akik képviselhetik Magyarországot, az idei évre egy kicsit átértékelődött az Ultrabalaton szerepe. Ez most olyan fellengzősen hangzik, pedig nem olyannak szánom, de az idén lényegében edzeni mentem az Ultrabalatonra, a felkészülésem része volt a balatoni futás. Az volt a lényeg, az előzetes cél, hogy stabilan fussam végig. Ez nem sikerült. Az idővel nem volt semmi gond, az jó lett, mert fizikailag megfelelően fel voltam készülve, csak a frissítést baltáztam el. Ott jelentkeztek a hibák. Én egyébként mindig örülök és elégedett vagyok, ha sikerül teljesíteni egy távot. Ha beérek a célba, ott már nem szoktam elégedetlenkedni. A hibákkal pedig úgy vagyok, hogy azokat én követtem el. Azokat meg kell élni, azokból tanulni kell, és azokat a következő versenyre tudatos tervezéssel lehet és ki kell küszöbölni. Mi tagadás, kifejezettem örültem, hogy így sikerült ez az Ultrabalaton, tehát annak, hogy ott jött ki ez a gikszer, amire ezentúl figyelnem kell. A verseny után egyébként a közösségi médiában, az ultrás csoportban azonnal meg is osztottam a tapasztalatot a többiekkel. Manapság meglehetősen elharapózott a koffeines zselé használata, de jeleztem a társaimnak, hogy nagyon vigyázzanak vele, ésszel fogyasszák. A lényeg, hogy a levonható tapasztalatok miatt örültem annak, hogy ennyire nehéz lett az idei Ultrabalaton. Mert ettől lett tanulságos.

Kazai Istvánnal együtt örültek természetesen a kísérői is. – A fő kísérőm a feleségem volt, Kazai Emese. A stáb tagjai voltak még Urbán József régi jó barátom, a nagyobbik fiam, Toldi Miklós Dániel, és a húgom, Laura is velünk tartott. Ők négyen voltak a stáb és a családi szurkolótábor. De kísérőként velem tartott Székely Loránd is, aki az éjjel tartotta bennem a lelket. A fő szerep a feleségemnek jutott, ő tolmácsolta a kocsiban haladó stábnak, hogy mikor mire van szükség. A kocsiban minden kívánságunkat lesték, hogy mikor milyen kenőcs kell, mikor van szükség kabátra a hideg miatt, ők keverték ki a kocsiban a frissítőt, amikor arra volt szükség. Egyszóval, összeszokott csapat benyomását keltette a stáb is, de nagy szükség van erre is, hiszen az idén még az Ultrabalatonnál is nagyobb feladatok várnak rám.

Kazai István 24 óra, 43 perc 22 másodperc alatt teljesítette a 18. Ultrabalaton 211 kilométeres távját.