Tudnak-e majd mosolyogni?

A nagy csend számomra az első, eddigi iskolaélményeimtől eltérő benyomás, amikor a Kecskeméti Módszertani Központ Autizmus Centrumának Szalag utcai épületébe lépek. Persze adódhat ez abból, hogy a régi máriavárosi iskolában működő intézménynek összesen negyvenhárom tanulója van, és egy részük éppen a városban sétál.
De csoportjukat meglátogatva Darula Andrea pedagógus más okokat is említ. Náluk a gyerekek ritkán beszélgetnek, játszanak egymással, nem alakul ki igazi kapcsolat közöttük. Talán ez a fő oka, hogy nincs nyüzsgés, zsivaj, kiabálás.

– A legtöbb gyermek észre sem veszi a másikat, van, aki a társa kezét se hajlandó megfogni. Nem mesélik el, még nekünk felnőtteknek sem, milyen ajándékot kaptak születésnapjukra, merre jártak a hétvégén. Viszont a „normál” iskolákban megszokott játszmák, árulkodások, provokálások sincsenek, ez pedig számomra könnyebbé teszi a velük való foglalkozást. Az autizmussal élőknél semmi nem szándékosan a másik ellen irányul – mondja Andrea.

Szeleczki István intézményegység-vezető elárulja: azért nem mindig ekkora a csend. Szoktak lenni kiabálások, sőt előfordult verekedés is a gyerekek között. A légkör ebben az iskolában mégis leginkább családisnak mondható – köszönhetően annak, hogy a tanulók itt akár húsz évet is tölthetnek (huszonhat év a korhatár).
– Mi pedagógusok is megismerünk szinte minden gyermeket a csoportváltások miatt. A kívülállók által nehézségnek tartott dolgok, hogy például hét-nyolc éveseket pelenkázni kell, már régóta fel sem tűnnek. Ez a része a feladatkörünknek inkább ápolónői, dajkai munka – teszi hozzá Andrea.

A csoportszoba teljesen eltér a megszokott osztálytermektől. Az oktatás nem frontális, azaz nem szemtől szembe adja le a tudnivalókat a tanár. Mindenkinek külön kis asztala van, ezeket az „alsósoknál” „paravánnal” el is választják egymástól, hogy a gyerekek ne zavarják egymást. Akár egy légy röpködése is jelenthet számukra olyan ingert, amely figyelmüket teljesen elvonja. A biztonságot, állandóságot jelentő egyéni terekben végzik feladataikat, legyen az hímzés, rajzolás vagy éppen papírgalacsinok ragasztgatása. Nagyon fontos számukra a napirend, hogy mindig lássák, mi fog következni. Ebben kártyák segítenek számukra, ezeken pedig képességeiktől függően fénykép van (például fogmosáshoz fogmosós fotó), rajz, vagy szókép.[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A kecskeméti intézménybe negyvenhárman járnak
[/caption]

A mozgás mindennapos, a „tesiórákat”  az iskola kicsi tornatermében tartják. A gyerekeknek több kört kell teljesíteniük a padokból, bordásfalból, trambulinból álló akadálypályán, emellett bukfenceznek, hintáznak, szobabicikliznek, labdafürdőben „lubickolnak”. Sétálni is gyakran járnak, rendszeresen ellátogatnak például a könyvtárba, bábszínházba, moziba. Andrea csoportja pedig a riport napján éppen a bevásárlást, a boltbeli helyes viselkedést gyakorolta. Ez nagy kihívás, hiszen a gyerekek persze azonnal megrohannák az édességes-pultot.
Az autizmussal élő gyerekek képességeiket tekintve nagyon különböznek. Andrea hétfős csoportjában hárman például nem beszélnek. Más nem tud egyedül öltözködni. De arra is volt már példa, hogy a centrum diákja leérettségizett, és most önkéntesként ellátja a portaszolgálatot, kertészkedik, levelet söpör vagy éppen az irodai munkában segít. A vezető szerint önálló, vagy részben önálló életre az autizmussal élő gyermekek, fiatalok néhány százaléka képes.

– Szociális képességük, kommunikációjuk, gondolkodásmódjuk teljesen eltér a többiekétől. Vannak halmozottan sérült gyermekeink, és olyanok is, akik bizonyos területeken nagyon tehetségesek. Ezért fontos, hogy mindenkinél egyéni célokat határozzunk meg, és annak alapján egyénileg foglalkozzunk vele – tudom meg a vezetőtől. De vajon mik lehetnek a célok? 
– Ez nagyon összetett a kérdés. A hagyományos iskolarendszerben elvárt egy alapműveltség átadása-megszerzése. Az autistáknál teljesen máshol vannak a hangsúlyok, azt kell néznünk, mit kíván a gyermek érdeke. Ők az óvodában kerülnek először közösségbe, ami nagy kihívás, gyakran megrázkódtatás számukra. Itt már kezelni kell a viselkedési problémákat, tanítani mások közelségének az elfogadását. Az iskolában a súlyosan sérülteknél az a fő szempont, hogy minél önállóbb életet tudjanak élni, vagy hogy legyenek szobatiszták – mondja Szeleczki István.

– Jellemzően átlagos – vagy akár átlagon felüli –  intellektus mellett komoly magatartási problémákkal szembesülünk. Vannak gyermekeink, akiknél a legfontosabb fejlesztési cél az önsértő, vagy környezetre veszélyes viselkedés kezelése. Speciális tantervünkben, az egyéni és csoportos foglalkozásokon hangsúlyos a kommunikáció kölcsönösségének megértése, a beszélgetés elkezdése, befejezése, a témaválasztás, vagy akár csak a napi eseményekről történő beszámolás. Apró lépésekben próbáljuk elsajátítani az emberi kapcsolatok dinamikáit, a különböző helyzetekhez kapcsolódó érzelmeket, akár onnan indulva, hogy hogyan lehet elviselni egy vereséget a társasjátékban. Írni, olvasni, számolni a legtöbben megtanulnak, azonban nem törekszünk az ismeretek halmozására, a gyakorlati tudás sokkal értékesebb az esetükben. Ha felnőttként képesek hasznosan eltölteni az idejüket egy könyv mellett, megfejteni egy keresztrejtvényt vagy elintézni egy egyszerű bevásárlást, akkor jobban hozzájárulunk életminőségük javulásához, mintha a normál oktatási rendszer céljait vennénk figyelembe – teszi hozzá Berta Istvánné pedagógus.

Az iskolában szakképző csoport is működik, ahol az alapfokú  oktatásból kikerült fiatal autisták például szőnyegszövést, hímzést, varrást vagy háztartási ismereteket: mosogatást, főzést tanulhatnak. Klasszikus osztályok egyébként nincsenek az Autizmus Centrumban. Ehhez egyrészt kevés a gyerek, másrészt pedig inkább a képességek, mintsem az életkor dönti el, hogy egy diák az alsó vagy a felső „tagozatba” kerül (két alsós és két felsős csoport van). A 2011-ben a Nyíri úton indult oviban jelenleg hét gyerekről gondoskodnak, az iskolában negyvenháromról. A félszáz autistával 17 pedagógus és 10 segítő foglalkozik. A szám soknak is tűnhet, de csak a laikusnak.

– Ez a létszám működőképességünk határa, ha kevesebben lennénk, a gyerekek biztonságát sem tudnám garantálni, nemhogy fejlődésüket – jelenti ki Szeleczki István. Tőle azt is megtudom: integrált – tehát "hagyományos" iskolában zajló – oktatásban Kecskeméten 10-12 autista gyerek vesz részt, tehát körülbelül negyedannyi, mint a szegregált formában.
– Hiába kiváló képességű a gyermek, ha nem tud beilleszkedni, ha előkészítetlen az integráció, akkor sokkal többet árt, mint amennyi haszna van – véli a vezető. Berta Istvánné szerint ugyanakkor a speciális oktatásból nehéz újra bekerülni az integráltba, mivel az eltérő hangsúlyok miatt folyamatosan nő a különbség az egészséges és az autista gyerekek ismeretanyagában.

Az autisták jogszabály szerint 26 éves korukig maradhatnak az iskolában. A legidősebb tanulónak még két éve van hátra. Mi lesz velük ezután?
– Magyarországon az autizmussal pedagógiai szempontból a nyolcvanas években kezdtek foglalkozni, az ellátás Kecskeméten ''92-ben indult, és elég sok viszontagság, költözés után jutott el a mostani állapotig, helyszínig. Tömegesen még nem kerültek ki iskolánkból itt végzett tanulók. Az biztos, hogy nem mehetnek középiskolába, sem a nyílt munkaerőpiacra, mert nincs piacképes szakmájuk. A szociális intézmények pedig sajnos nincsenek felkészülve fiataljaink speciális igényeire, nem rendelkeznek megfelelő szaktudású szakemberekkel, sem fejlesztő eszközökkel. Voltak kísérletek ezen a téren, de a speciális feltételek hiányában többnyire meghiúsultak. A legközelebbi speciális, bentlakásos intézmény Vésztőn van (Kecskeméttől 140 kilométerre). A többi még messzebb, de azok is csak legfeljebb tizenöt fősek, és állandó a túljelentkezés. Túl biztató jövőképet nem tudok festeni, a kikerülő diákok sorsa a szülők egyéni megoldásain múlik. Legtöbbször az történik, hogy az egyik szülő feladja munkáját, és otthon marad. Azonban nem tud olyan intenzíven foglalkozni gyermekével, mint az iskola, így tapasztalatok szerint a fiatal autisták visszaesnek a fejlődésben, és végeredményben kárba veszik az iskolában elvégzett sokéves, évtizedes munka – összegzi az egyelőre szélmalomharcnak tűnő küzdelmet a vezető. És a helyzet súlyosságát érzékeltetve megemlíti: a szülők nemcsak az iskola utáni gondoskodást tudják nehezen megoldani, hanem a nyári szüneteket is.

Az igazi egy olyan intézmény lenne az autista gyerekek és családjuk számára, amely az egész ellátást magában foglalná, az óvodától a szociális otthonig. Egy ilyen életházra még építési engedély is volt 2002-ben, végül azonban nem valósult meg. Hiányzott hozzá 300 millió forint. Ennyi pénze most sincs a szülőknek, az iskolát támogató alapítványnak, civil szervezeteknek. Talán egyszer… Addig az is nagy eredmény, hogy tavaly az önkormányzat és a városban működő jelentős cégek összefogásával elindulhatott az autista gyerekek óvodája.