Miután kettétört sikeres pályafutása, az amatőr sportolókat szolgálta

– Milyen volt a gyermekkora, szülei sportoltak-e és Ön hogyan ismerkedett meg a tájfutással?

– A múlt század közepén voltam általános iskolás. Három öcsém volt, s szegények voltunk, de konzervatív, szigorú szüleink önfeláldozóan neveltek bennünket. Mind a négyünket egyetemre küldtek, zenére és különórán németre taníttattak. Vasárnaponként – hiszen szombaton dolgoztak, mi pedig iskolába jártunk – a nagymamánál ebédeltünk a mise után. A nagy család mindig együtt volt estig. Évente ötvenkétszer… Már 16 éves voltam, mikor a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban Jávorka Péter tanár úr a földrajz szakkörön képvetítéssel egybekötött előadást tartott Finnországról, és a végén tájfutó versenyről láttunk bemutatót. Hamarosan a szakkör mind a 23 tagja ott volt az első edzésen a József Attila fiú gimnáziumban, ahonnan a tanár úr jött. Emlékszem, a Feneketlen tótól indulva a Gellért hegyre kellett felfutnunk, és Kisfaludi Strobl Zsigmond női szobrát megkerülve vissza… A második edzésre a sok csinos tájfutó gimista fiú ellenére már csak hárman mentünk el lányok.

– Mi ragadta meg a tájfutásban?

– A tájfutás fizikai és szellemi sport egyben, mindkét téren jónak kell lenni. Hamar kiderült, hogy minden edzés más és más, nem szólva a versenyekről. Változatos, hiszen az alföldi rekettyés nem összehasonlítható a Vértes csipkés gerincével. Megtanultam gyorsan és jól dönteni, a magam számára a leggyorsabb útvonalat kiválasztani, majd végigfutni, közben a térképet olvasni. Fantasztikusan élveztem, s egyre többet edzettem, tanultam. Imádtam az asztal melletti térképes gyakorlatokat is.

– Mit adott Önnek a sport, mivel gazdagította életét, miben formálta személyiségét?

– A kitűzött célokért vívott küzdelem, az eredmények elérése, a nemzetközi sikerek mind tökéletesebb harcossá edzettek, úgy szellemileg, mint testileg, sőt lelkileg is. Bajnokká válásaim 90 százalékban nem a versenypályán történtek. Hiszen az élsportolóknak a nap szinte minden órájában türelmesnek, kitartónak, lázadónak, motiváltnak, sikerorientáltnak, magabiztosnak, határozottnak, fegyelmezettnek, alázatosnak kell lenniük. Olyannak, aki elfogadja a tanácsokat, de a kritikát is.

– Olvastam, hogy egyszer egy maratonon ki akarták zárni amiatt, hogy nőként indult. Felidézné ezt az esetet?

– 1972-ben, mikor megnyertem a tájfutó világbajnokságot, ősszel a csepeli maratonon odamentem a rajthoz, hogy ezt is megpróbálom végigfutni. Nem akartak engedni, amiatt, hogy nő vagyok, és azért sem, mert nem volt rajtszámom. Viszont kaptam a fiúktól, akikkel gyakran edzettem együtt, ugyanis beteg lett egy sporttársuk. Csepelről kifelé Tökölig, a szovjet katonai repülőtérig minden versenybíró kiabált velem, hogy álljak ki. Érdekes módon visszafelé, a második 21 kilométeren már ugyanezek a sportemberek biztattak, hogy jó lesz az időm, fussak, hajrá! Éppenhogy, de 3 órán belül célba értem. Akkor Európában az első nő voltam ilyen időeredménnyel. Hamarosan kaptam meghívásokat női maratonikra, pedig nem készültem megfelelően rájuk. Élveztem, hogy lázadok, és bebizonyítom, hogy mi nők is tudunk maratonon célba érni. Akkoriban a 3000 méter volt hivatalosan a leghosszabb táv a nőknek. Túl korán születtem… Sokat, nagyon sokat tettem az eredményekért. Aztán 1978-ban jött egy kis kullancs, és mindent „törölt”… Az enkefalitisz – vírusos agyvelőgyulladás – miatt sokáig lebegtem élet és halál között, újra kellett tanulnom járni.

– Hogyan tudta túltenni magát azon, hogy a kullancs-csípés miatt megszakadt a sportolói pályafutása? Honnan merített ekkor erőt, hogy új életet kezdjen?

– Nem volt könnyű! Először el sem hittem, hogy nem fogok még versenyezni, nem leszek újra élsportoló. Aztán tudomásul kellett vennem, amit dr. Bodosi Mihály idegsebész professzor mondott, egy vizsgálat után: nem vagyok „hülyébb”, mint voltam, de a lábam sosem lesz már a régi, „jól-futó”! Az élsportoló testem és lelkem, na meg az „akarókám” hosszú évek során megtanult a napi két kemény edzés között gyorsan és jól regenerálódni. Most ez következett. Az intenzíven, ahol több hetet feküdtem, két erdész is meghalt ugyanebben a kullancs okozta betegségben. Nem lehettek olyan edzettek, nem volt olyan jó regenerálódó képességük. Lassan, nagyon lassan – gyakran türelmetlenül –, de megtaláltam a következő célomat. Már nem én futottam, hanem másokat segítettem tájfutó bajnokká vagy amatőr futóvá válni. Szolgálni kezdtem a sportot, a sportolókat. Egy idő után jöttek itt is a sikerek. Közben elvégeztem a szakedzői és a sportszervezői szakot a Testnevelési Főiskolán. Külföldi újságokat rendeltem és olvastam a nem élsportoló-futók edzéstudományáról. Korik Verával elindítottunk a fővárosban egy amatőr női futóklubot. Az ötven év felettiek is, a kicsit teltebbek is lefutották két-három év múlva a félmaratont. Ezek a sikerek repítettek az új céljaim elérésében. Arra gondoltam, a jó Isten mégis a zsebében hordoz.

– Melyik eredményére a legbüszkébb pályafutásából?

– Természetesen a világbajnokságra, attól kaptam és kapom a mai napig is a legtöbbet: elismerést, sportbarátokat, meghívásokat. Azt hiszem, szakmailag a legnagyobb tett a svédországi ötnapos tájfutó verseny megnyerése volt 1976-ban! Mindenre büszke vagyok: hogy tájfutó magyar és világbajnok, hogy sífutó magyar bajnok, valamint maratonon évekig első magyar csúcstartó voltam. A betegségből felépülve tíz évre szövetségi kapitány lettem, és mesteredző elismerést kaptam. A magyar és a nemzetközi tájfutó szövetség elnökségi tagja, majd elnökhelyettese is voltam évekig. 1999-ben írtunk dr. Miltényi Mártával egy futókönyvet az amatőr sportolóknak. Sok ilyen kis momentumot sorolhatnék még, az utolsó most az Országos Gyalogló Idősek Klubhálózatának – OGyIK – alapítása, szervezése. Ez az egyik legnehezebb feladat, az idősödő nyugdíjasokat rendszeres gyaloglásra rávenni.

– Hogyan érzi most magát, a kijárási korlátozásokkal és rossz hírekkel terhelt időszakot miként viseli?

– Meglepően jól, mint „dopping” jött a jelölésem. Ez egy gyógyszer is a több mint három éve tartó betegségemre is.

– Nemrég derült ki, hogy a Nemzet Sportolói Önt szeretnék maguk között tudni. Várt, vágyott erre az elismerésre?

– Nagyon szerettem volna a tizenkét sportoló között lenni, a nem olimpiai sportokat képviselni az olimpiai bajnokok között, ezzel a nemzetközi élsportok egyenrangúságát is üzenni. Van Magyarországon egy „Megszállottak Klubja”, amelyet 1993-ban Fa Nándor alapított. Ennek a klubnak tagjai olyan egykori és mai élsportolók, akik nemzetközileg elismert, kiemelkedő eredményt értek el egy nem olimpiai sportágban. Pár nevet említve: Fa Nándor és társa, Gál József, Bessenyei Péter, Erőss Zsolt, Bérces Edit, Furkó Kálmán, Bolla Mária, Szendrő Szabolcs és a maiak közül Lubics Szilvia, Kopár István és Szőnyi Ferenc. Na, és én. Sokféle kitüntetésem, díjam van, mindet szeretem, mindegyiknek örültem, mind ösztönzött további célok elérésére, mindnek köszönhetek egy „morzsát” az „akarókámból”. Ez most a „korona” a kitüntetések között.

– Említette a Gyalogló Idősek Klubhálózatát. Ebben miért vállalt szerepet, miért tartja fontosnak?

– Az Idősek Tanácsának 2010 óta vagyok tagja. 2017 őszén alapítottuk meg az OGyIK-ot, azzal a céllal, hogy a 2 millió öregségi nyugdíjas többsége kezdjen el gyalogolni klub-közösségben, hiszen így kevesebbet ülnek, egészségesebbek lesznek és ráadásul társaságot is kapnak. Szeretnék több száz klubot országosan, de nagyon nehezen és lassan megy. Két év alatt száz klub jelentkezett. Ők nagyon aktívak, nemcsak gyalogolnak, hanem különböző programokat szerveznek, kölcsönösen látogatják egymást, példaértékűen működnek. De ennyi kevés. Jó lenne, ha a média többet foglalkozna a nyugdíjasokkal, gyakrabban felhívnák arra a figyelmüket, hogy közösségben gyalogolni orvosság, méghozzá ingyenes orvosság. Kellene támogatás is, például rendszeres műsor idősödőknek szóló üzenetekkel vagy pályázat a továbblépéshez. Ez pénz, de az ország egyötödének kellene, hogy jusson! Gyalogolni jó, azt majdnem mindenki tud! Testedzési forma, közlekedési „eszköz”, valamint egészség-fejlesztő-megőrző hatása is van. Heti 5-6 alkalommal, fél óra intenzív gyaloglás elegendő a nyugdíjasoknak, számos betegség megelőzésében is segíthet, javítja az anyagcserét, könnyítheti a fogyást, növeli az erőnlétet, az állóképességet. Aki rendszeresen gyalogol, alkalmazkodóbb, kreatívabb, rugalmasabb lesz. A gyaloglás önbizalmat, helyesebb önértékelést adhat, hozzájárul a jó alváshoz, a jobb szellemi képességekhez. A házimunka, a kerti munka, az unokázás, a bevásárlás, a takarítás mind fizikai testmozgás is, de nem sportolás. A saját „én-időben” a saját regenerálódásra kell figyelni, kikapcsolódni, szinte pihenni, hogy új erővel kezdjük el a következő feladatot.