Add fel, hogy repülhess!

A vágyakon gondolkodtam. Aztán elfáradtam. Azt hiszem, ilyen lehet feladni. A szó nemes értelmében feladni. Amikor az ember végre elengedi a küszködését, az akarását, a folyamatos érzést, hogy valaminek a hiányában van. Hisz mire vágyunk? Valamire, ami nincs. S aztán épp ezen érzés tartja távol tőlünk azt a valamit, amit megtapasztalni kívánunk. Mert végső soron mindent azért kívánunk, hogy jobban érezzük magunkat. Tehát itt a válasz a kérdések kérdésére. Jó érzésre vágyunk, s tesszük ezt egy olyan helyről, ami a legkevésbé sem nevezhető annak. A megosztottság helyéről.

Olyan ez, mint mindig épp egy lépés távolságról vágyni édesanyánk ölelésére. Bennünk van a folyamatos feszítés, hogy meg szeretnénk ölelni, tudjuk, biztonságra, megértésre, szeretetre ott lelhetünk, de épp testi-lelki feszességünk nem engedi, hogy beleessünk.

Szép ez a történet, ma már a tudomány is alátámasztja, így tudjuk ezt sokan, de mégis, hogy néz ki egy ilyen a gyakorlatban? Az iskolában mindent tanultunk, csak épp ezt nem. Nem tanít meg minket senki sem feladni. Küzdeni, hajtani, kitartani igen. A feladást szégyellni igen. De feladni, magamat odaadni egy magasabb erőnek, egy fényesebb valóságnak, a vágyaimnak nem. 

Nem is szabad maratonnal kezdeni, ha most kezdünk kocogni. Azt javasolná minden szakértő, hogy kezdjük kicsiben. Ebben a helyzetben, itt és most, mit jelent számomra a megadom magam? A feladom, elengedem a feszülést a testemből, a görcsös akarást, a távolság illúzióját? Hisz ha már nem a távolságot látom, vele eggyé válok. S erre az eggyé válásra vágyik mindenki. A vágyával eggyé válni. De ahhoz a kardom le kell engednem, mellyel korábban harcoltam, védtem magam a csalódások elől, s bizalommal a szívemben bele kell esnem. Ez talán valóban az esés, zuhanás érzése lesz. S mit jelent félelem nélkül zuhanni? Repülni!