Sors vagy szabad akarat

Talán a világ legizgalmasabb kérdése ez. Milyen mókás az ember. Kérdéseket fejtegetünk, amelyekre úgysem kaphatunk választ. Legalábbis aligha hiszem, hogy van ember a Földön, aki bizton tud válaszolni például erre a kérdésre. Vannak teóriák, élmények, tézisek, tapasztalatok és ezek alapján győzködjük egymást a saját igazunkról.

A saját igazamon gondolkodtam.

Gyerekkoromban mindig biztos voltam benne, hogy működik egy nagyobb erő, legyen mondjuk Sors és biztos voltam benne, hogy a dolgok nem romolhatnak el. Gyerekként még tudtam. Ahogy telt-múlt az idő egyre több információhoz jutottam, egyre több embert ismertem meg, akik biztosak voltak benne, hogy bizonyos dolgok igenis elromlottak az életükben és a korábbi hitem megdőlni látszott. Talán észre sem vettem, hogy már nem olyan sziklaszilárd a hitem a „minden rendben van”-ban, mint korábban. Felnőtté cseperedtem, ami másról sem szól, mint a felelősségvállalásról, az pedig a szabad akarat szinonimája végül is.

Ezek szerint a szabad akaratban hiszek?

Mindennél jobban hiszek abban, hogy akármiben is hisz az ember az élet bebizonyítja számára, hogy igaza van. Így végül is gyerekként is igazam volt, ha hittem abban, hogy van egy Sors, amelyik vigyáz rám, az útról le nem térhetek, hogy minden rendben van és minden rendben lesz. Így hittem, így igazam lett. Ennek a mondatnak a helyességét ma már nem (csak) a templomokban, spirituális körökben, de a tudomány is bizonyította (lásd kétréses kísérlet).

Mégis milyen ritkán ülünk le megfigyelni saját hitrendszereinket, az egyetleneket, melyek az életünket teremtik.

Keressük-kutatjuk a választ, ki így hívja, ki úgy, de végül is ugyanarra vagyunk kíváncsiak és most, amikor már megkaptuk a választ, a válasz pedig Mi vagyunk, lustán legyintünk egyet, az élet már csak ilyen és tovább alszunk.

Nem Rád mutatok, Kedves Olvasó, ezek a szavak ilyenkor belső párbeszédem önmagammal, így én vagyok az, aki valójában tudja, hogy belőlem indul ki minden, vagyis azokból a bizonyos hitrendszerekből, miszerint mit hiszek valóságosnak, igaznak, elérhetőnek, megérdemelhetőnek – és mégis vajmi ritkán ülök le melléjük, hogy esetleg egyet-kettőt, mely már talán nem szolgál engem, megfogjam, elköszönjek tőle és helyettesítsem valami olyannal, amit szívesebben hívnék Életemnek.

Itt az idő, az enyém, a Tiéd, ha most itt vagy és ezt olvasod, akkor biztosan.