Szőke Csaba becélozta az ezret

A fiadnak passzold! – hangzott egy csapattárs szájából a felszólítás a labdát birtokló Szőke Csaba irányába egy előkészületi mérkőzésen. Bár azt nem pontosította a játékostárs, hogy melyik fiának passzolja a veterán védő, a mérkőzésen ugyanis Szőke Csabának két fia, Szőke Henrik és Szőke Patrik is ott volt a csapatban. Apák gyakran szeretnék, ha a gyermekeik az általa megkezdett utat járnák tovább, vagy éppen az általuk soha meg nem kezdett útra rálépve az ő be nem teljesített vágyaikat teljesítenék ki. Szőke Csaba az előző kategóriába tartozik, és ezzel maximálisan elégedett. – Hat gyerekem van, abból ketten most itt játszanak a felnőttben, a Majsában, az egyik kislányom, Szandra kézilabdázik, a másik, Flóra pedig két éve a Fradiban focizik, kétszer már bajnok is lett.

A negyvennégy éves védő, aki sportos családba született, hiszen az édesanyja kézilabdázó, az édesapja futballista volt, 1988 óta focizik, Harkakötönyben kezdte a pályafutását. – Aztán onnan eljöttem Kiskunmajsára, de megfordultam Vadkerten, Tompán, Halason is, tehát jó pár csapatban – meséli. Az is kiderült, hogy a focit már legalább kétszer tervezte abbahagyni. – Először otthon, Harkakötönyben szerettem volna befejezni, de végül onnan visszajöttem Kiskunmajsára, majd egy fél év után átigazoltam Csólyospálosra, három évvel ezelőtt. Ott szereztünk egy ezüstérmet a tavaszi idényben, majd a következő évben a bajnokságot is megnyertük, no, akkor akartam elbúcsúzni a labdarúgástól.

Csakhogy van egy jó barátja, Mózer Lajos. – Ő szokott engem motiválni. És ő talált és tűzött ki nekem egy célt, hogy ha már ennyit fociztam, legyen meg a harminc évem futballistaként. Hallgattam rá, és bár a csólyospálosi aranyéremmel a nyakamban már visszavonultam volna, de belementem, hogy megpróbálom megcsinálni a harminc évet. Ezt teljesítettem.

Az innovatív barát, Mózer Csaba azonban kifogyhatatlannak tűnik ötletekből. – Kitalált egy újabb célt. Mivel a két fiam akkor már az utánpótlásban játszott, azt javasolta, hogy maradjak addig aktív labdarúgó, hogy megérhessem, hogy hivatalos bajnokin együtt játszhassak a saját fiaimmal. Erre is vállalkoztam, és ez is megvalósult, Henrik és Patrik fiammal gyakran léptünk együtt a pályára. Aztán adódott a harmadik cél. Én ugyanis a pályafutásom elején elkezdtem egyfajta naplót írni, jegyeztem az összes mérkőzést, amin pályára léptem. Mind a mai napig vezetem ezt a privát nyilvántartást, amelyben a bajnokik mellett kupa és előkészületi meccsek is szerepelnek. És bár mára már amit megkaphattam a futballtól, azt megkaptam, Mózer barátom újabb célt tűzött ki elém, hathatós rábeszélés keretében, hogy csináljam meg az ezer meccset. Erre is hagytam magam rávenni. Az idén tavasszal szerettem volna elbúcsúzni, hiszen a mögöttünk álló tavaszi idényben összejöhetett volna az ezres szám, csakhogy a vírushelyzet miatt az egész tavaszi idény ment a levesbe, nem volt lehetőségem lejátszani a hiányzó tizenegy meccset. Így aztán úgy döntöttem, hogy vállalok még egy évet. Bevallom őszintén, az utóbbi egy-két évben kilencven perceket már nem vállaltam, hiszen a kor azért rajtam is meglátszik, sérülésekből is kijutott bőven, volt két térd-, két boka-, két Achilles-műtétem, volt sérült az orrom, a vállam, a kezem, ahogy egy ilyen hosszú pályafutás alatt természetes. De a lényeg, hogy most már egy évet vállalok. Azért egy kerek évet, mert ráadásul nem egy őszi idény végén, a barátságtalan télben szeretnék visszavonulni, hanem egy kellemes, szép nyári napon, amikor a barátaimmal és a családommal kellemesen leülhetek a fűbe, hogy futballistaként búcsút mondjak a zöld gyepnek.

Arra a kérdésre, hogy vajon mi lesz, ha a jóbarát, Mózer Csaba újfent kitalál valamit, Szőke Csaba csak ingatta a fenét. – Nem, most már nem tud mit kitalálni.

És hogy milyen egy futballistának a két fiával egy csapatban játszani? – Csodálatos – feleli. – Ezt nem lehet szavakkal körbeírni. Nekem hat gyerekem van. A kisebbik fiam, Henrik játszott a Vasasban is, aztán Kecskeméten is, de hazajött. A lányom a Ferencvárosban futballozik két éve, kétszeres magyar bajnok lett a Fradival, így elmondhatom, hogy a futball tekintetében mindent megkaptam az élettől. Bendegúz kisfiam tizenkét éves, de őt már sajnos nem tudom a pályán megvárni.

Ehhez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy ki tudja, a jóbarátnak e témában is támadhat még ötlete. – Idővel persze egyszer majd vége lesz az én pályafutásomnak is, abban reménykedem, hogy az aktív éveim után a klubvezetésben tudom majd segíteni a jelenlegi csapatomat, a Kiskunmajsát. De bánni nem fogom, ha már nem kell bajnokikon pályára lépni, hiszen lesz végre időm arra, hogy végre eljárjak a fővárosba is, a lányom meccseit megnézni.