„Én a pályán egy állat vagyok”

– Hogyan éled meg ezt a helyzetet, hogy nincs foci?

– Nem is próbálom tagadni, hogy rettentően nehezen, hiszen a szervezetem hozzászokott ahhoz, hogy több mint tizenhat éve már a futball tölti ki az életem egy részét. Az igaz, hogy mostanság már csak heti két-három alkalommal, de akkor is nagyon furcsa ez a kényszerszünet, nem is találom a helyemet. Az elején egy ideig jó volt, mert természetesen dolgozom, tehát a futball bármennyire fontos, mégiscsak a második számú tevékenységem, de most már nagyon hiányzik a foci, meg természetesen vele együtt a társaság is. Hivatalosan még nem tudjuk, hogy mikor folytathatjuk, bár szerintem csak augusztusban vagy szeptemberben, addig biztosan nem lesz megyei foci.

– Mikor rúgtál utoljára labdába?

– Elég régen, mert a 12. fordulóban a Mélykút ellen játszottunk, akkor kiállítottak, és három mérkőzésre szóló eltiltást kaptam. Így ebben az évben még nem léptem pályára, azt a mérkőzést pedig no­vember 11-én játszottuk. Úgyhogy közel fél éve már, hogy nem találkoztam a labdával. Ilyen nem is fordult még elő velem, hogy ennyi időt kihagyjak, csak akkor, mikor megsérültem. Akkor hagytam ki hat hónapot. Úgy tűnik, hogy ez most ennél is hosszabb lesz. Kemény ez a helyzet, de reméljük, hogy hamarosan lecseng majd.

– Sükösdön is mindenki egyénileg edz?

– Írtam ki a játékosoknak erősítést és futást, de mivel mi amatőrök vagyunk, nem lehet követelni, csak ajánlást tettem, hogy milyen feladatokat lehet elvégezni, hogy mindenki karban tudja tartani magát, mert több hónap tétlenség alatt azért rendesen leépül az ember szervezete, és utána nagyon nehéz visszaépíteni. Ha a játékosok az előírt edzéseket elvégzik, akkor nem lehet probléma majd az újrainduláskor.

– Véleményed szerint mennyi idő szükséges ahhoz, hogy a folytatás vagy az újrakezdés bejelentése után megfelelő

fizikai szinten tudjátok újra rúgni a labdát?

– Azt kell, hogy mondjam, itt, megyei szinten egyből tudnánk játszani. Tehát, ha azt mondanák pénteken, hogy jövő hét szombaton meccs lesz, akkor tudnánk játszani, nem lenne belőle probléma. Azért ilyen szinten nincsenek olyan erőállapotok, és olyan csapat is van, amelyik alig edz. Éppen ezért nem lenne akadálya a kihirdetés után egy héttel már bajnoki mérkőzést játszani.

– A hazai mérkőzéseteken mindig sok szurkoló buzdít benneteket. Mivel tudtátok ezt elérni?

– A két bajnoki címünk, a 2017-es és a 2018-as nagyon sokat jelentett. Támadó focit játszunk, így a meccseinken sok gól esik, izgalmas mérkőzéseket vívunk, ez kicsalta az embereket a találkozóinkra. Sokan családostól jönnek ki. Reméljük, hogy ez így is marad. Azt is mondhatom, hogy családi programokká váltak a hétvégi bajnoki mérkőzések. A csapat tagjainak a gyerekei, feleségei, barátnői is kijönnek, és ők nemcsak nézik a mérkőzést, de jót beszélgetnek is. Aztán jönnek a barátok, illetve azok barátai is, és ez vonzza a nézőket. A mérkőzés után a csapatnak vacsora van, ahol megbeszéljük az eseményeket, a pályán történteket.

– A Sükösd csapatában tudomásom szerint nincs szerb játé­kos.

– Nincs, de költségtérítés sincsen, mindenki szeretetből focizik. Az edzésfeltételek biztosítva vannak, teljes szerelést kapnak a játékosok, melegítőt, megfelelő mennyiségű labda is rendelkezésre áll, és a pályák is gondozottak. Az öltöző is megfelel az igényeknek. A taopénzt arra használjuk fel, amire lehet. Sükösd példamutató lehetne sok klubnak, hogy lehet jól felhasználni a taós pénzeket, mert sokan nem úgy használják fel, ahogyan kellene.

– Vannak ugyanakkor sok olyan megyei csapatok, ahol nagyon sok „idegenlégiós” labdarúgó szerepel.

– Amíg van pénze egy egyesületnek, addig tudnak hozni ilyen labdarúgókat. Tompán, Kunbaján, Borotán, Kelebián sok szerb játékos lép pályára. Véleményem szerint korlátozni kellene a létszámukat három-öt főben. Akinek van pénze, az tud magyar játékost is hozni. Nem feltétlenül kell külföldit leigazolni. Úgy vélem, ezek a csapatok azt gondolják, hogy velük jobb eredményt érnek el, de ez nem annyira látszik. Az utóbbi időben mi kétszer nyertük meg a bajnokságot, a Dusnok is egyszer, tehát három éve olyan csapat nyerte, ahol nincs olyan játékos, aki nem Magyarországon él.

– A mostani helyezésetekkel, a hatodik hellyel, elégedett vagy?

– Egyáltalán nem, mert én mindig ott szeretnék lenni az első háromban, de azt tekintetbe véve, hogy egyre több nálunk az idősebb játékos, azt kell mondanom, ez reális. Sajnos nem nagyon tudunk igazolni. Főleg támadóra lenne szükségünk, mert a védelmet könnyebben meg lehet szervezni. Aki jönne, az pedig csak pénzért hajlandó, de mi nem tudunk tíz-, tizenötezer forint prémiumot fizetni egy játékosnak egy meccs után. Ha egy játékosnak fizetnénk, akkor rosszul jönne ki, mert a többiek nem kapnak. Így aztán senkinek sem fizetünk. Az utánpótlásunkban van négy-öt ügyes labdarúgó, de még csak 13, 14 évesek. Ők a későbbiek folyamán be tudnak majd kapcsolódni, de addig abból főzünk, amink van. Idősebb csapat vagyunk, de szerencsére járnak a fiúk edzésekre, ezzel nincs gond. Tíz-tizenkét fővel már lehet normális edzést tartani. Négy év óta, amióta edző vagyok, talán csak egyszer vagy kétszer fordult elő az, hogy nem volt megfelelő az edzésen a létszám.

– Említetted, hogy novemberben a Mélykút elleni találkozón kiállítottak, ami miatt eltiltottak. Nem érzed úgy, hogy túlságosan heves vérmérsékletű vagy a pályán?

– Én a pályán egy állat vagyok, az is voltam, ott nem ismerek barátot, két személy lakik bennem, egészen más vagyok a civil életben és a pályán. Nem bírok veszíteni, nem bírom az igazságtalanságot. Sokszor nem értek egyet a játékvezetői ténykedéssel sem. Egy évet támadóként is játszottam és állandóan rugdostak. Amikor már hatodszorra is megrúgnak, és a játékvezető nem figyelmezteti az ellenfelem, lapot sem ad, akkor már felmegy bennem a pumpa és odaszólok a sporinak, hogy kit kellene védeni, ha nem engem, aki egy jobb játékos, mint a védőm, akit azért állítottak rám, hogy rugdosson. Ahogy lefordultam, vagy visszahúzott, vagy felrúgott. Ha megkapja a sárga lapot a szabálytalanságért, akkor azt mondom, hogy rendben van, de még figyelmeztetést sem, az már idegesítő. Olyan is előfordult, hogy vittem kapura a labdát, a kapus rám esett és én kaptam sárgát műesésért. Ezek azért megmaradnak bennem. Tudom, nem vagyok egyszerű eset, de mindig elmondom a véleményem, ami sokszor nem tetszik a játékvezetőknek. Azt is tudom, hogy van olyan játékvezető, aki pikkel rám, és ha szólok, akkor már azonnal kapom is a figyelmeztetést. Ezért vannak legtöbbször a büntetések. A Mélykút elleni legutóbbi kiállításom is érdekes volt. Az ellenfél egyik játékosával együtt ugrottunk fel fejelni és ő közben alaposan lekönyökölt. Amikor leestem a földre, akkor még rám is jött. Én azonnal felpattantam és odatettem a fejemet az arcához öt centire. Nem fejeltem le, csak közelről farkasszemet néztem vele. Ő bólintott felém, amire én eldobtam magam. Jött a játékvezető, kiállította az ellenfél játékosát, én egy kicsit színészkedtem a földön, aztán amikor felálltam, engem is kiállított, mert fejelő mozdulatot tettem. Ezért aztán eltiltottak három meccsre. A fegyelmi bizottsági ülésen próbáltam kardoskodni az igazam mellett, de ott azt mondták, hogy hozzak tanút a Mélykút csapatából. De ki tanúskodott volna mellettem a mélykútiak közül? Senki. Jó, örülni kell annak is, hogy van egyáltalán játékvezető, mert ezen a szinten én sem vezetnék, mert nem lehet jól fújni. Ha a hazainak fúj, akkor a vendégnek nem jó, ha a vendégnek, akkor pedig a hazainak nem. Sajnos nincsenek olyan képzett játékvezetők ezen a szinten. Most fia­talokat nyomnak be partjelzőknek, de az ő feladatuk sem egyszerű, főleg egy les megítélésénél. Többéves rutin kell ahhoz, hogy meg tudja ítélni. Egy szoros mérkőzésen rengeteg olyan minden kijön, ami bosszantó lehet. No de én is öregszem, talán majd higgadok egy kicsit.