Edző a párom, de én ezt most már egyáltalán nem bánom

– Hol laknak? Önöknél csend van most a járvány miatt?

– Dunavecsén lakunk, és igen, nagy csend van, sajnos. Nálunk nagyon pontosan betartják az emberek a korlátozásokat. A boltba járásra is figyelnek, ahogy elő van írva, az idősek 9-től 12-ig, a többi időszakban pedig a többiek járnak.

– Hány éve házasok a férjével?

– Az elmúlt októberben voltunk harmincéves házasok.

– Annak ellenére ment hozzá a férjéhez, mert futballista, vagy azért, vagy attól teljesen függetlenül?

– Az én esetemben a harmadik válasz az igaz. Fogalmam sem volt arról, hogy futballista, úgyhogy egyáltalán nem amiatt lett ő a párom. Annak idején elkezdett nekem udvarolgatni, és csak közben derült ki, hogy az életének mekkora részét teszi ki a sport. Ez számomra nagy meglepetés volt, és egy teljesen új dolog, hiszen számomra ismeretlen közeg volt a labdarúgás. Mi a családban nem ismertük ezt a világot, az édesapámat egyáltalán nem érdekelte a foci, még a tévében sem nézett meccseket, úgyhogy az elején nekem nagyon furcsa volt ez az új dimenzió, ami kitárulkozott előttem eleinte az udvarlóm, majd a férjem révén.

– És mi történt, amikor hirtelen feltárult ez a világ minden pozitívumával és negatívumával? Rögtön az elején elkezdett meccsre járni, vagy meghagyta, hogy ez maradjon a férje vilá­ga?

– Muszáj volt elkezdeni járni. No nem mintha kötelezett volna erre a Józsi, erről szó sincs, csak éreztem, hogy nagyon szeretné, ha eljárnék. Az édesapja, az én apósom is nagy focirajongó volt, sőt, korábban ő maga is aktív játékos volt, kapus, így aztán eleinte a papával jártam ki a mérkőzésekre. De megmondom őszintén, főleg az elején annyira furcsa volt nekem a foci és az egész közege, hogy az első időszakban szinte folyamatosan meglepődtem még magamon is. „Úristen, mit keresek én itt” – sóhajtottam föl nemegyszer, tehát ez nekem egy teljesen idegen világ volt.

– Akkor hol játszott Józsi, amikor az ön beavatása megtörtént?

– Akkoriban, amikor én kiszoktam a pályákra, éppen Hartán.

– Később hol focizott még?

– Hű, rengeteg helyen megfordult. A Harta után játszott még Kunszentmiklóson, Csengődön, Szalkszentmártonon, Apostagon, most hirtelen fel sem tudom sorolni hiánytalanul a csapatokat, amelyekben szerepelt. Ja, és természetesen itt, Dunavecsén is lehúzott jó tíz évet.

– Mikor lett edző?

– Olyan huszonöt évvel ezelőtt. Eleinte játékos-edzőként igyekezett átadni a fiatalabbaknak a tudását, a tapasztalatait, de aztán már csak edzőként dolgozott.

– Amikor csak Harta-meccsen járok, önnel rendre találkozok, és a két lányukkal is. Ezek szerint hacsak tehetik, ott vannak idegenben is, otthon is?

– Igen. Most már annyira beépült az életünkbe, hogy el se tudjuk képzelni, hogy kihagyjunk egy meccset. Nagyon megszerettem a foci világát én is, meg a lányaink is. Ők is beleszoktak, megszerették, és már lehet, hogy unják, de szinte számtalanszor elmondom nekik, hogy milyen kár, hogy játszani nem láthatták az apjukat. Mert minden nagyképűség nélkül mondom, ezen a szinten tényleg nagyon jó játékos volt, én imádtam nézni meccs közben, ráadásul csatár volt, a gólokat is rúgta rendesen, és nagyon jó érzés visszagondolni arra, hogy az aktuális csapatában is mindig nagyon szerették. Kunszentmiklóson nem is csak azt kiabálták, hogy hajrá Miklós, hanem azt is, hogy hajrá Sumi! Transzparenst is készítettek, ott lobogott a meccsen, amire az volt írva, hogy Sumi a király. Hű, nagyon más volt akkoriban a meccsek hangulata, mint most. Persze, most is nagyon szeretjük a meccseket is, a csapatát, tehát a fiúkat is. A Józsi tehát ebben a közegben nőtt föl, és annyit elárulhatok róla, hogy hihetetlenül beleéli magát a meccsekbe. Rettentően meg tudja szenvedni, ha kikapnak, és persze nagyon tud örülni annak, ha nyernek. Teljesen ekörül forog az élete, ő már napokkal a meccs előtt síkideg, a mérkőzés napján pedig már reggeltől fogva nem is igen lehet vele bírni.

– Hogy néz ki a Sümegi családban egy meccsnap? Mondjuk egy idegenbeli?

Ha idegenben játszunk, akkor a Jóska már előbb elindul, a játékosok ugyanis személyautókkal utaznak, igyekeznek racionálisan megszervezni, így a férjem is felvesz egy-két olyan játékost, aki épp útba esik neki. Szóval a csapat jóval a kezdés előtt ott van már, mi pedig a lányaimmal otthon készülünk, mert nagyon várjuk a meccsnapokat, a mi számunkra ez igazi ünnep, ahogy az apósomnak volt. A meccsnap az ünnepnap. Arról tehát, hogy nyűg lenne, hogy elkísérjük a csapatot, szó sincs.

– Mi történik meccs után? Mikor találkozik újra a család?

– Természetesen csakis a mérkőzés után, hogy aztán hogyan, az eredményfüggő is. Ha nyernek, akkor nem lehet bírni az egész társasággal. Korábban volt egy törzshelyünk Apostagon, a győztes idegenbeli meccsek után rendre oda ültünk be, már akiknek útba esett, előbb mi, a játékosok hozzátartozói, vagyis a családtagok, barátnők – rengeteg jó barátság alakult ki a csapatot kísérők között – , aztán oda követett minket az együttes is. Hazai meccseken meg ott volt a csapat számára a vacsora. Idegenbeli vereség esetén nincs külön megálló, akkor egyenesen hazajövünk, és amikor megjön a férjem, itthon beszéljük meg a dolgokat. És mivel ő később ér haza, van, hogy tizenegyig-éjfélig beszélgetünk még az aznapi találkozóról. Sőt, még másnap is szinte egész nap az a téma. Aztán várja az újságot, ami nála nagyon fontos, és hozzátartozik a mérkőzés utáni rituáléhoz, egy forduló csak akkor zárul le a számára, ha az egész mezőny meccseit áttanulmányozta. Ilyenkor persze már körülbelül kedd van, és mivel akkor már közeleg a következő bajnoki, így tulajdonképpen az egész hét rámegy a focira, de a rámegy nem is jó szó, mert a meccsek egyáltalán nem terhesek a számunkra, inkább egyfajta kellemes várakozásban telnek az azokat megelőző napok.

– Idegenben kiszúrják, hogy önök az edző családja?

– Azt konkrétan nem, de azt, hogy mi a vendégcsapattal vagyunk, azt persze igen. Főleg a tavalyi szezonban, amikor nem is lehetett megállni szurkolás nélkül. Tavaly ősszel nagyon jól ment a srácoknak, sokáig az élen is álltak, akkoriban nem lehetett bírni senkivel. A szokásosnál nagyobb lázba jöttünk mi is a lányaimmal, otthon mondtam is nekik, hogy muszáj lesz valahonnan kereplőt szereznünk, és nem is a levegőbe beszéltem, két piacra is el kellett mennem, mire sikerült beszerezni. Az egy csodálatos időszak volt.

– Föl tudna idézni egy-két közel­múltbeli, emlékezetes meccset?

– Hogyne, hiszen volt bőven, szerencsére. Kiskunhalason például nagyon nagy meccset játszottak, 2–0-ra vezetett a Halas, de 3–2-re megfordították a srácok. Aztán az is nagy élmény volt, amikor a Kiskőrös ellen 3–0-ra nyertek, de a felejthetetlen kategóriába került a Szabadszállás elleni 3–2 is. Vagy igen emlékezetes volt a tavaszi, akasztói meccs, ami 2–2 lett. Már a 10. percben kiállították a kapusunkat, tíz emberrel küzdöttek végig a fiúk, az is nagy meccs volt. De az utolsó, a zárt kapus is nagy élmény volt. Előtte nem tudtuk, hogy hogyan is fogjuk majd megnézni, de a lányaimmal természetesen arra a meccsre is elmentünk, és nagyon el voltunk szánva, hogy – ha törik, ha szakad, de – valahogy igenis megnézzük azt a mérkőzést. Szerencsére föl tudtunk menni egy kisebb dombra, és így a szabályok maximális betartásával tudtuk nézni a meccset és szurkolni. Nem hiába, hiszen 3–0-ra megnyerték. Az is nagy élmény volt, a Soltvadkert ellen sikerült győzniük.

– Nagyon várják már a folytatást? Vagy az újrakezdést? Még nem dőlt el, hogy melyik a helytálló kifejezés.

– Rettenetesen, mind a négyen. Persze az is nagyon jó, hogy most sokat itthon lehetünk, hogy nincs stressz, nagyon kellemes ez a lelassulás is. Húsvétkor is nagyon jól­esett az egész családnak, hogy képesek voltunk ráérősen sonkát készíteni úgy, hogy tudtuk, nem kell sietni sehova. De a meccs, a foci, az nagyon hiányzik. Azt a stresszt szívesen vállaljuk, ami egy meccsnappal jár.