Bagi Gábor az edzősködés mellett a kécskei gimnáziumban tanít

– Egy sajnálatos birkózóbaleset után kezdtem el focizni, 1991-ben. Eltört a kezem, és az unokatestvérem, Bagi István unszolására váltottam a labdarúgásra. A serdülőben kezdtem, egy rövid lakiteleki kitérőt leszámítva mindig Kécskén játszottam. Manapság már mint edzéseket tartó edző és technikai vezető szolgálom a klubot.

– Aktív focista korában a hatalmas partdobásairól volt híres.

– Igen, ez volt az egyik specialitásom, mert olyan harminc-negyven méterre el tudtam dobni a labdát, így a bedobást szinte szögletként tudtuk használni, illetve gyorsabb indításoknál is igen hasznos megoldás volt.

– A játék befejezése után miért döntött úgy, hogy edzői feladatokat is el fog látni?

– Már akkor, amikor még játszottam, elkezdtem a serdülő játékosokkal foglalkozni. Azok a fiatalemberek, akik most a megyei első osztályú csapatban rúgják a labdát, nálam kezdték a játékot, lassan már húsz éve. Tiszakécskén több vezetőváltás történt a labdarúgásban azóta, hogy elkezdtünk fel-feljönni a megye háromból. Volt olyan időszak, amikor elfogyott a pénz és kellett egy olyan ember, aki a feladatokat elvállalja. Először mint játékos-edző tevékenykedtem, és mondhatom azt, hogy a megyei másodosztályú bajnoki címünkben is benne van a kezem munkája, mert akkor már egy jó ideje én voltam az edző. A felkerülés óta pedig a megyei első osztályú csapatnak is én tartom az edzéseket. A második csapat ezért is alakult, hogy nagyrészt tiszakécskeiek játsszanak benne, főleg azóta, hogy elindult a városban az az építkezés, ami az első számú csapatnál a NB II.-ig vezetett. Amikor a nagycsapat NB II.-es lett, a megyei labdarúgó-igazgatóság engedélyezte, hogy a második csapatunk ne legyen kénytelen a megye háromból elindulni, maradhatunk a megye kettőben. Azon bajnokság megnyerésének köszönhetően szerepelhetünk most a megyei első osztályban.

– Úgy tudom, hogy nincs edzői képesítése.

– Ez így van, aminek az az oka, hogy a legelején erre még nem volt szükség. Utána pedig az volt a probléma, hogy a munkahelyi elfoglaltságommal nehéz volt összeegyeztetni a szükséges képzést, nem is támogatták ezt akkoriban az iskolában. Volt egy olyan időszak, amikor ugyan elvégezhettem volna a tanfolyamot, de mindig hétvégére estek a konzultációk, én meg akkor bajnoki mérkőzéseken voltam. Ez nem másnak a hibája, hanem az enyém. Később jött az a lehetőség, hogy egy amatőr sportszervezői tanfolyamot el lehetett végezni, azt teljesítettem. Megmondom őszintén, mindig hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban, de úgy gondolom, most már így fogok megöregedni, hogy nem lesz hivatalos edzői papírom. Olyan sok az elfoglaltságom, ráadásul a labdarúgással kapcsolatos teendőimet a szabadidőmben végzem. Attól függetlenül, hogy nincs meg az edzői papírom, még képzem magam, illetve nagyképűség nélkül mondhatom, hogy Tiszakécskén van előttünk egy kiváló modell. Elég kimennem az NB II.-es csapat edzésére és megnéznem, milyen munkát végeznek – ez nagyon sokat segít a munkámban.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a tanári feladatokat az edzői munkával?

– Ez nem igazán rajtam múlik, mert egy nagyon komoly családi háttér szükséges hozzá. Hiába próbálnám összeegyeztetni a munkámat a labdarúgással, ha a családom nem támogatna ebben maximálisan. Szerencsére van két lányom és a feleségem, akik teljesen mellettem vannak ebben a dologban. Tudják azt is, hogy a csapat egy nagy baráti társaság, és többükkel már húsz éve tart ez a munka. Nekem ez a hobbim és pluszt ad az életemnek. A máshol felszabaduló negatív élményeket a focipályán tudom kompenzálni.

– Vannak olyan játékosai, akiket a gimnáziumban tanít?

– Természetesen. A gyúró Jelenfi Tamás például az első érettségiző osztályomba járt. De megnevezhetném az egész csapatot, mert szinte mindenkit tanítottam, így az iskolában is találkoztunk, nem csak a pályán. Kivétel talán Káli Tibor és a kecskemétiek, akiket nem tanítottam, az összes többi tiszakécskeit igen, de még a szentkirályi és a lakiteleki játékosokat is. Korábban, játékosként olyan is volt, hogy a csapattársam volt a tanítványom. Tóth Gábor például előttem játszott bal oldali középpályásként, én pedig balhátvéd poszton szerepeltem.

– Az iskolában a tanárokat magázzák a diákok, míg a sportban szinte mindenki tegezi a másikat. Ezt össze tudta egyeztetni?

– Nagyon sokan azt mondják, hogy nem intelligensek a labdarúgók. Én ezt így nem jelenteném ki. Ha már mondani kell példát, akkor azt mondom, hogy nekem több diplomám van. Amennyiben megfelelő kapcsolat van az emberek között, akkor mindenki tudja, hogy az egyik helyen mit kell megtennie és mit a másikon. Ha a magánéletemben kivívom a tiszteletet, akkor ugyanúgy a munkahelyemen is, de ez fordítva is igaz. Én próbálkozom ezzel. A feleségem úgy fogalmazott, hogy nem sok olyan ember van Tiszakécskén, aki ne ismerne. Persze, ez nem biztos, hogy pozitívum.

– A pályán is úgy hívják, hogy Tanár Úr.

– Így van, sőt, még a játékosok szülei is. Valamiért így alakult. Ha az NB II.-ből lejönnek játszani a játékosok, ők is alkalmazkodnak ehhez. Engem nem zavar, de talán ez az a tényező, ami miatt egy kicsit jobban elfogadják azt, amit edzőként mondok nekik. A játékosok, fogalmazzunk úgy, hogy feltétel nélkül elfogadják azt, amit mondok mérkőzések előtt vagy közben. No meg vannak kiváló segítőim is. Ilyen például Hoffmann Attila, de Káli Tibi is, aki csak néhány évvel fiatalabb, mint én, de elfogadja azt, amit mondok, és ha ő megcsinálja azt a munkát, amit kérek, akkor a többiek is szó nélkül végzik. Nekem ehhez persze meg kellett nyernem Tibit, hogy ez így működjön.

– A középiskolában nyíltan beszélnek a diákok a tanáraikkal. Ez megvan a csapatnál is?

– Sokszor volt már arra példa, hogy kikértük egymás véleményét. A mi társaságunk nem is csapat, hanem inkább egy család. Pontosan azért, mert az edzések után leülünk beszélgetni, de a mérkőzések után sem rohan mindenki haza, mert meghallgatjuk egymás problémáit, és a hozzátartozók is részt tudnak ebben venni. Az edzéseken kívül a magánéletben is egymás segítségére és hasznára tudunk lenni.

– Ha kiengedi a hangját, azt szinte az egész városban lehet hallani. Ez egy edzőnél nagy előnyt jelent.

– Tény és való, nem mondhatják azt a játékosok, hogy nem hallják, amit mondok nekik, akár edzés, akár mérkőzés közben. Ők jól tudják, hogy nagyon rosszul érzem magam a mérkőzések előtt, még ennyi év után is, mint egy rossz iskolás a dolgozatok előtt. Maximalista vagyok. Mikor játékos voltam, akkor is szerettem volna kihozni a maximumot magamból. Azt szeretem, ha mindenkiben benne van az egészséges fanatizmus az edzéseken és a mérkőzéseken is. Nagyon kellemetlenül érzem magam, ha nem úgy alakul a mérkőzés, ahogy elterveztem, vagy ahogyan a csapat eltervezte.

– Szigorú tanárnak, illetve edzőnek tartja magát?

– Nem gondolnám. Inkább azt mondom, hogy következetes. Azt hangsúlyozom, hogy nem kell leírnom semmit, hogyha valami elhangzik a számból, akkor az úgy van. Fontosnak tartom, hogy szavahihető ember legyek. Előfordul, hogy az iskolában is kicsit fel kell emelni a hangomat, de van, amikor a pályán is, azért, mert abban a szituációban úgy tartom helyesnek. Lehet, hogy ezzel egy mondat végére pont van téve. Ahhoz, hogy az iskolában negyvenöt perc alatt le tudjam adni az anyagot, érvényesíteni kell az akaratomat. A pályán inkább irányítás, jó szándékú segítés az, amikor hallatom a hangomat. Az iskolában és a pályán is már az elején letisztázom azt, hogy mik az elvárásaim. Szerencsére mind a két helyen olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akik tudják, hogy mit szeretnék, és ha a közös célunkat kijelöljük, akkor nem lesz semmi probléma. Lehet, hogy valakinek az a közös célja, hogy kijön edzeni, míg másnak az, hogy kettes legyen fizikából, mert ő más beállítottságú. Én ezt maximálisan megértem.