A poklot megjárva tanulta meg azt, hogy ajándék az élet

– Hogy van most?

– Nagyon jól vagyok, a gyógyulásomnak pont ahhoz a szakaszához értem, ahol elkezdhettem volna kicsit lazítani a szabályokon, ha nincs ez a vírus. Óvatosan látogattam volna a közösséget, és tervben volt, hogy áprilisban visszaköltözöm a csapatomhoz Szekszárdra. De a koronavírus megjelenésével meghosszabbodott számomra a – hogy úgy mondjam – karantén időszaka.

– Mostanában különösen kell vigyáznia?

– Igen, de azért eddig is kimentem sétálni, és már jártam edzeni Kecskeméten a Mercedes-Benz Kosárlabda Akadémiára, amikor senki nem volt ott. Most ez annyiban változott, hogy sétálni kimegyek, de csak olyan területekre, ahol nincsenek emberek. Muszáj mozognom, mert sokáig nem tehettem. Különösen fontos a séta, ezt az orvosaim is hangsúlyozták. Tiszakécskére szoktunk átmenni a szüleimmel, ahol a gáton sétálunk, az nagy terület, kevesen vannak. Itthon kertvárosban lakunk és a kis utcákban tudok sétálni.

– Hol tart a gyógyulásban?

– Egy rákos megbetegedésnél öt év tünetmenetesség kell ahhoz, hogy gyógyultnak nyilvánítsanak. Most 163 napja transzplantáltak, azóta volt két csontvelő-biopsziám, melyek nagyon jó eredményt hoztak. A betegség remisszióban van, ami azt jelenti, hogy nem mutatható ki. Minden héten járok Budapestre, a Szent László Kórházba kontrollra, ahol megnézik a vérképemet, ami szerencsére nagyon jó. Három hetente egy hétig injekciós kúrát kapok, ami egyrészt azért kell, hogy építse az immunrendszeremet, ami kezd újra kialakulni. Másrészt, mivel gyenge a szervezetem védekezőképessége, blokkolja az esetleges rosszindulatú sejteket. Az immunrendszeremet speciális kemoterápiával és kezeléssel le kellett gyengíteni azért, hogy a transzplantáció során beültetett őssejtek ne lökődjenek ki. Most már lehet azt mondani, hogy édesanyám őssejtjei teljesen beépültek, és orvosi engedélyre vitaminokat is szedek.

– Édesanyja volt a donora?

– Igen, nagy szerencsém volt, mert sokak családjában nincs donor. Nekem mindenki jó lett volna a családból, de a kemoterápiától legyengült a szívem. Édesanyám sejtjei közt voltak olyanok, amit úgy ültethettek be, hogy nem kellett kilökődésgátlót kapnom, ami pedig tovább terhelte volna a keringési rendszert.

– Hogy érezte magát akkor, amikor szembesült a betegséggel?

– Amikor közölték, hogy akut leukémiám van, ami Kecskeméten derült ki, nem nagyon fogtam fel és a mai napig sem fogom fel egészen, hogy mi történt velem. Ez egy választás volt, hogy nem merülök bele, mert abba beleroskadna az ember. Annyit tudtam, hogy vérrák- és kemoterápiás kezelést fogok kapni, de nem számoltam azzal, hogy életveszélyes állapotba kerülök, azt gondoltam, hogy legfeljebb majd kihullik a hajam. Ehhez képest olyan dolgok történtek velem, amilyenek rémálmaimban sem. Intenzív osztályra kerültem, mert tüdőgyulladást kaptam akkor, amikor nem volt immunrendszerem, ezért lélegeztettek. Az első kemoterápiám során megjártam a poklot, enni sem tudtam, két-három hétig tápon voltam, és a nyálkahártyám levált. Volt idő, amikor ahhoz is segítség kellett, hogy eljussak a fürdőszobába. Borzasztó volt.

– Mi segített a legnehezebb időkben?

– Ahogy bekerültem a kórházba, mindig volt velem valaki, a szüleim vagy a testvérem. Nagyon sokaktól kaptam segítséget és támogatást, ami rengeteget jelentett, hiszen az elmúlt időszak nem volt egyszerű számomra. Azok is támogattak, akiket nem ismertem, mögöttem állt a szekszárdi klub és a kecskeméti akadémia Timi néni vezényletével. Nagyon sokan adtak erőt, ami fantasztikus volt. Mivel ez a vér betegsége, előfordult, hogy egy nap alatt 11 ember vérére volt szükségem. A célzott véradásnak köszönhetően még a vérhiányos időszakban is jutott vér a kezelésemre, amiért nagyon hálás vagyok az embereknek, nagyon megkönnyítették a gyógyulásomat.

– Lehet azt tudni vagy sejteni, hogy miért alakul ki egy ilyen betegség?

– Hiszek benne, hogy minden betegségnek lelki háttere van. Az elmúlt szezonban több ok miatt is – amiről nem szeretnék bővebben beszélni – voltak nagyon nehéz hónapjaim. Ez akkor egy törést okozott bennem, amihez hozzájárult egy makacs Achilles-ín-gyulladásom, amivel nagyon régóta küzdöttem és sosem tudott teljesen meggyógyulni a feszített tempó miatt. Azt hiszem, hogy a lelki háttér és az Achilles-ín-gyulladás volt az a kettő, ami ezt okozhatta. Persze, ez nem egy orvosi magyarázat. De akármelyik leukémiás beteggel beszéltem, mindegyikük életében történt olyan, amit nem tudott feldolgozni és ami a betegséghez vezetett.

– Kimagasló erőnléttel bíró sportolóként hirtelen az ellenkező végletbe zuhant. Hogyan élte meg ezt?

– Talán azt volt legnehezebb megélnem, hogy nem kosárlabdázhatok. Nem az első időkben, akkor az életemért küzdöttem, és az is feladat volt, hogy egy falat leves lemenjen a torkomon, hanem amikor jobban lettem, akkor volt nehéz elfogadni az állapotomat. 14 kilót fogytam, de most már kezdem elérni a versenysúlyomat. Ma már nagyon jól vagyok, két hónapja mindennap edzek, az otthoni szobabiciklimen tekerek, illetve a szekszárdi erőnléti edzőm naponta küldi a saját testsúllyal végzett gyakorlatokból álló edzésprogramot azért, hogy visszaépítsem az izmaimat. Szerencsémre olyan fizikummal indultam harcba a betegség ellen, hogy volt miből veszítenem, így még megmaradt annyi erő, hogy életben maradjak. Mindig mondták, hogy a kezelés ideje alatt ne ismerkedjünk egymással, de ez elkerülhetetlen, mert egy helyen voltunk és mivel az ismeretlen előtt álltam, szerettem volna tanácsot kérni azoktól, akik már benne voltak a szituációban és így fogalmat alkothattam arról, hogy mi vár rám valójában. Sokakkal lettem jóban, közülük rengetegen nem élték túl a harcot, és itt nem tíz és nem húsz emberről van szó. Ezt nagyon nehéz volt kezelni, különösen azért, mert nekem meg sem fordult a fejemben az, hogy ilyen kimenete is lehet a dolognak. Így kellett ezzel szembesülnöm. Ez megváltoztatott bennem valamit, fel sem tudom fogni, hogy ezek az emberek nincsenek már köztünk.

– Mit változtatott meg önben?

– Az élethez való hozzáállásomat. Amíg az ember egészséges, természetesnek veszi ezt az állapotot és úgy gondolja, hogy ez neki jár, baja nem eshet. Én is így éltem, sportoltam, soha nem dohányoztam, nagyon ritkán ittam alkoholt, mégis utolért a betegség. Mert nem válogat, bármilyen korosztályban és rétegben utolérhet. Minden olyan napot értékelni kell az életben, amit egészségben töltünk. Talán közhelyesen hangzik, de ajándék az élet. Megtanultam, hogyha egészséges az ember, nincsenek valódi problémák az életben, mert mindent meg lehet oldani.

– Megerősítette a helyzet?

– Mindenképpen. Olyat éltem át a betegség és a gyógyu­lás alatt, amit senki nem tanulhat meg, aki nem volt ebben a helyzetben. És remélem, hogy minél kevesebben kapnak ilyen leckét, egy embernek sem kellene ezen keresztülmenni. A tapasztalataimat nagy mértékben fogom a pályán is kamatoztatni, több leszek, mint voltam.

– Hogyan kamatoztatja majd ezt a pályán?

– Mindig maximalista voltam és ez megmaradt, de ha kihagyok egy dobást, vagy nem megy úgy egy mérkőzés, ahogyan szeretném, akkor nem őrlődöm rajta annyit, mint azt a múltban tettem. Ennek ellenére továbbra is a maximumra törekszem, de lazábban kezelem a szituációkat, ezáltal a teljesítményem is nőni fog. A fájdalomküszöböm eddig is magas volt, de ezután pláne az. A küzdeni akarás mindig jellemzett és ez most fokozottan igaz rám. A cél, hogy visszatérésem után még jobb játékos legyek.

– Gyógyulása idején is követte a kosárvilág eseményeit?

– Folyamatosan néztem, még nyáron volt a válogatott-Eb, amin ott lettem volna, azt is követtem, illetve a szezont is. Ezt nem tudja elengedni az ember. Van egy kosárlabdám, azzal dobálóztam. Attól, hogy nem jártam edzésre, a mindennapjaim része volt a kosárlabda. A csapattársaimmal is heti kapcsolatban vagyok, ők nagyon hiányoznak. Követtem a mérkőzések taktikáit is, úgyhogy nem felejtettem el kosárlabdázni.

– Reálisan mikor térhet vissza?

– Szeptember végén-október elején kezdődik a szezon és az augusztusi alapozáson mindenképpen szeretnék ott lenni a csapattal. Nem tudom, hogy ugyanazokat a feladatokat tudom-e végezni, mint ők, mert ahhoz nagyon nagy állóképesség szükséges, de könnyebb edzéseket mindenképpen szeretnék végezni. Szeretnék játszani a következő szezonban, ha még nem is októberben, de akkor már a kispadon szeretnék ülni és ott lenni velük mindenhol. Reálisnak látom, hogyha a szezon elején nem is tudok játszani, de a közepe felé már mindenképpen szeretnék visszatérni, ez de­cembert-januárt jelent.

– Várják vissza?

– Igen, még folynak az egyeztetések, mert az eredeti álláspont szerint ebben a szezonban lejár a szerződésem májussal, tehát érvényes szerződésem még nincs a következő szezonra. Persze most nekik is sok munkájuk van a járvány miatt, de azt sugallták felém, hogy számítanak rám. Nagyon sok segítséget kaptam a csapattól és mindenképpen ott szeretném folytatni, ha lehetséges és ha úgy gondolják.