Négy és fél évtizede tanítja a fiatalokat az izsáki Ungor Pál

– Hogyan jött az életébe a labdarúgás?

– Tizennégy évesen lettem a helyi ificsapat játékosa, és egészen 21 éves koromig futballoztam, amikor súlyos sérülést szenvedtem, melyből nem tudtam felépülni. Hiába hagytam abba a játékot, a pályát képtelen voltam elhagyni, mindig kijártam az edzésekre és a mérkőzésekre. Egyszer megkért az akkori szakosztályvezető, hogy kísérjem el a serdülőket Tiszaalpárra. Ezt követően szervezőként, majd utánpótlásedzőként segítettem a csapat munkáját. Nagyon jól mentek az edzések, megszerettük egymást a gyerekekkel. Ha akkor nem kér meg a szakosztályvezető, lehet, hogy nem válik edző belőlem, és nem lesz ennyi szép emlékem.

– A négy és fél évtized alatt generációk nőttek fel a keze alatt.

– Több száz fiatal. Huszonöt évig egyedül edzettem a helyi utánpótlást, a serdülőket, az ifiket, és az iskolai focit is én csináltam. Húsz évvel ez előtt érkezett Izsákra Gréczi Gábor, innentől megoszlottak a feladatok: ő vitte az iskolai focit, én a serdülőt és az ifit, ma már a Bozsik-program keretében végezzük ezt. De immár három éve a megyei másodosztályú felnőttcsapatot is én edzem, sokat léptünk előre, feljutottunk a harmadosztályból, és most a bajnokság középmezőnyébe tartozunk. Több mint húsz éve indítottam el az ovifocit, amit szintén imádok, és több mint két évtizede minden nyáron megrendezzük a focitábort, amit nagyon szeretnek a gyerekek. Az évtizedek során többször előkelő helyezést értünk el az úttörő-olimpián, és számos egyéb szép eredménnyel büszkélkedhetünk. Nem mindenkiből, de több izsáki fiatalból lett futballista, még NB I.-es is, Jávorka András személyében, aki országos serdülő és ifi válogatott is volt, serdülőként leigazolta a Videoton, majd játszott az MTK-ban, Szombathelyen és Pakson is.

– Bizonyára hátország nélkül nem töltött volna ennyi időt a pályán.

– Sok lemondással jár, ha valaki erre teszi fel az életét, hiszen mindennap edzés van, hétvégén pedig mérkőzések. Ez nem menne a nagybetűs család nélkül, az ő támogatásuk és megértésük elengedhetetlen. Az én családom mindvégig mellettem állt, támogatott a munkámban, és persze néha nem szó nélkül, de elviselték a szeretteim, hogy tőlük veszem el azt az időt, amit a fiatalok nevelésére fordítottam és fordítok a mai napig. Ehhez fontos, hogy úgy menj el otthonról, hogy tudod: hazaérve nem kérnek számon, hogy hol voltál. Ezért hála nekik!

– Mi tartotta ennyi ideig a pályán?

– Ezt nem az anyagi oldaláért érdemes csinálni, soha nem ez hajtott, hanem a gyermekek szeretete. Kétféleképpen is értelmezhető ez a mondat, és mindkét értelmében igaz: nagyon szeretem a gyerekeket, és azt hiszem ők is engem. Ennél nincs nagyobb megtartóerő. Csodás, amikor hálásak és amikor látom rajtuk a fejlődést, a tehetségük bontakozását. Mondhatom, hogy ez a leghálásabb szakma, mert kis túlzással nem kell senkit sem tanítani a focira. Csak a tehetséget gondozni, melyből kinek több, kinek kevesebb jutott. De ez igaz a másik oldalra is, vagyis ránk, edzőkre. Még a segédedzői tanfolyamon mondta az oktató nekünk, hogy a pedagógiát nem lehet tanulni. Arra születni kell. Így találja meg egymást játékos és edző talentuma, és ebben a találkozásban kölcsönösen bontakozik ki mindkét oldal tehetsége.

– Melyek voltak pályafutása kiemelkedő pillanatai?

– Sok szép volt, de nem tudnék egy szép pillanatot kiemelni, mert akkor hűtlen lennék a többihez. Persze akadt néhány nehéz pillanat, fájdalmas élmény is. De mindig előretekintettem, és hamar megtanultam, hogy ha valaki nyilvánosan, egy közösség előtt végzi a munkáját, nem felelhet meg mindenki elvárásának. Annyit tehetünk, hogy meghallgatjuk a kritikát, és ha jogos, tanulva belőle megyünk előre. Végül minden siker, küzdelem és fájdalom szépséggé forr össze.

– Mennyit változott a helyi futball az elmúlt negyvenöt évben?

– Sokat. Sajnos kevesebb fiatal futballozik, és akik fociznak, azok is kevesebbet, mint régebben. Ez nem az ő hibájuk, megváltozott a világ. Régen négy grundon is fociztak Izsákon esténként a fiatalok, az csaknem száz gyerek összesen. A közösségi élet szerves része volt a valóságban folytatott játék. Ma behúzódnak a fiatalok a szobába, nem olyan csábító a grund. Akkor azonban meglátszott a mindennapos futball a gyerekek alapképességén. Egyszerűen azért, mert minél többet gyakorolsz valamit, annál jobb leszel benne, és számukra még a foci volt a szórakozás. Ami fontos, hogy játéknak és nem teljesítménynek fogták fel a focit, és így bátrabban játszottak, próbálgatták képességeiket és könnyebben fejlődtek. Mert a grundon lehet megtanulni igazán focizni.

– Milyen volt a kapcsolata a helyi sportvezetőkkel?

– Mindenkivel kiváló kapcsolatot ápoltam, sokan segítettek az utamon. A hajdani elnökök közül csak egy él már, de mindenki hagyott dolgozni, csak jót tudok róluk mondani. Talán az is árulkodik erről, hogy négy és fél évtizede hagynak dolgozni. Mindenkinek köszönöm, aki idáig elsegített!

– Folytatja a félszázados jubileumig?

– Remélem, bár sok minden közbejöhet, egy biztos: magamtól sosem fejezném be. Azt mondták, hogy én a pályáról megyek el megpihenni. És talán így is lesz.