Nagy Norbert erről a trófeáról nagyon szívesen lemondott volna

Tekintélyes mezőny gyűlt össze Kecskeméten a két ünnep között a Messzi István Sportcsarnokban, ahol második alkalommal emlékeztek meg Lá­zár Bencéről. A magyar öregfiúk válogatott, a PMFC, az Újpest , a címvédő Nyíregyháza, a Szolnok és az F-Group menedzseriroda mellett négy Bács-Kiskun megyei csapat is szerepelt, a Kecskeméti TE, a Lajosmizse, a Kerekegyháza és a Kiskunfélegyháza. Nem is akárhogyan, hiszen közülük hárman az elődöntőkig jutottak, a Kerekegyháza pedig a döntőbeli szereplést is kivívta. Nagy Norberttel, a kereki csapatkapitánnyal beszélgettünk a tornáról, könnyekről.

– Bizonyára nagy élmény volt a számotokra ez a rendezvény.

– Már a tavalyi tornából is színvonalas rendezvény kerekedett, ami egyebek mellett annak is köszönhető, hogy Bence neve olyan hívó szó, amelynek hallatán egészen nagy játékosmúltú labdarúgók is azonnal igent mondtak a meghívásra. Így aztán az idén is, a torna is remek volt, a mezőny is, hiszen országos szinten kevés olyan teremtorna van, ahol ennyi válogatott labdarúgó jelenik meg a pályán. A saját eredményünkkel is elégedettek lehetünk. Nagyon egyben voltunk, volt egy extra képességű játékosunk Zamostny Balázs személyében, aki mellesleg jó barátom, és nagyon örültem annak, hogy be tudtam fűzni, és eljött. Barátságos torna ide vagy oda, óriási dolog ez a szereplés a klubunk számára.

– Most, hogy aludtál rá néhányat, elégedett vagy, vagy van hiányérzeted az elveszített döntő miatt?

– Aki ismeri a mentalitásomat meg a csapattársai­mét, az el tudja képzelni, hogy még mindig van egy kicsi tüske bennünk. De boldogok vagyunk, hogy idáig eljutottunk, hogy döntőt játszhattunk – egyenes adásban – egy ilyen rangos rendezvényen. De azért hiába tagadnám, még mindig ott motoszkál bennünk, hogyha már a döntőbe jutottunk, jó lett volna megnyerni.

– Eltörött nálad a mécses, amikor átvetted a csapatnak járó trófeát.

– Bencéhez olyan szoros barátság fűzött, ami csak a testvéri kapcsolathoz mérhető. Régről datálódik a barátságunk. A 90-es évek közepén együtt mentünk ki először a kerekegyházi sporttelepre, aztán a középiskolás évek alatt találtunk egymásra igazán. Odáig alakult ez a dolog, hogy én már a második családomnak mondhatom a Lázár családot. Nem túlzás, hogy testvérként kezeltük egymást, egymás gondolataiban is olvastunk. Amikor felkerült a fővárosba és befutott, a barátságunk akkor sem változott semmit, nem vesztett erejéből. Sajnos rövid ideig, és így is a sírig tartott. Ezért törött el nálam a mécses, hiszen amikor Márti átadta nekem a trófeát, szavak nélkül is mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy bárcsak ne alakult volna így.