Kollár-Klemencz László: Megpróbálni átadni a kincseket, és nyitottnak maradni – ez a legfontosabb

Bár az idő nem volt kegyes, éppen a kezdés előtt negyedórával leszakadt az ég, Éber Anna, az est házigazdája a vendégeket beinvitálta az Éber-emlékházba és bent indult a beszélgetés. Rövid idő múlva a kertben, az eredeti helyszínen folytatták.

– Kollár-Klemencz László 2021-ben jelentette meg az Öreg Banda című sváb családi történeti könyvét, így kapcsolódik az Éber családhoz, hiszen az Éber család is egy sváb család. Azt gondoltam, hogy nagyon passzolna ide, az udvarba ez az esemény. Nyilván mi őt zenészként ismerjük, de nagyon sokoldalú – mondta hírportálunknak Éber Anna.

Kollár-Klemencz László elmondta: az ő életét is négy dologra építette, mint a dédnagyapja, akinek a család, a szőlő, a lovai és a zene jelentették az alapot, nála a szőlő helyett az írás is megjelent.

– A könyv által nekem az írás is megjelenik ebben a csomagban. Ez egy érdekes kaland, amikor az ember megpróbál egy regényben – ami félig fikció, félig valós, megtörtént eseményekre alapul – találkozni a saját dédnagyapjával. Akarva akaratlanul is találok olyan dolgokat, amik hasonlóak az én működésemhez. Például a dédnagyapám a zenélésnek azt a részét szerette, amikor dalokat írhatott vagy komponálhatott, illetve hangszerelt. Ők inkább hangszereltek, meglévő dallamokat dolgoztak föl, de az előadás már annyira nem érdekelte. Ahogy vége volt egy koncertnek vagy esküvőnek, ő már ment is haza. A mai napig nekem is sokkal fontosabb mindennek az alkotórésze. Ma már az előadói részét is megszerettem, elfogadtam, de sok mindenben magamra találok a dédnagyapámban – fogalmazott Kollár-Klemencz László.

Továbbá hangsúlyozta: A problémák állandóan adódnak, talán az ember felnő hozzájuk az élet során, egyre jobb reakciókat ad az egyre nagyobb kihívásokra.

– Most úgy látom, hogy úgy van kitalálva és egy kicsit az új regényem is erről szól – ami október harmadikán jelenik meg, Anyám tenyere lesz a címe, és a középkorban egy remete életéről szól a Pilisben, a folyó mentén, Isten keresése –, és valahol inkább afelé hajlok már, hogy a problémák egyre nagyobbak, de mi egyre erősebbek vagyunk. Ez a fajta küzdelem nem múlik. Nincs egy megérkezés. Olyan, mintha az ember folyamatosan készülne fel arra, hogy szembe tudjon nézni a halállal. Ehhez nagyon erősnek kell lenni, azt gondolom, és a jó Isten tényleg azt hiszem, hogy ezt a folyamatot nagyon szépen az ember kezébe adja, hogy képes legyen arra, hogy majd önmaga elmúlásával is szembe tudjon nézni – tette hozzá.

Vallásos családban nőtt fel, mindig körülvette az isteni csillogás, jelenlét. Természetesen az elején őt is a nagyszülei vették rá, hogy templomba menjen.

– Nem tudom, hogy egy gyerek föl tudja-e fogni, hogy miről is van szó a templomban. De az a légkör, ami ott körülveszi, a felnőttek kapcsolódása, a vágy arra, hogy valami egészhez kapcsolódjanak, azt a gyerek is megérzi, és én is megéreztem már akkor. Később pedig, már fiatal felnőttként ez az élmény vagy emlék, ez a fajta transzcendenshez való viszonyulás már bennem maradt. A hittel születni lehet. Ez egy nyitottság erre. Azt is el tudom már fogadni, hogy valahol ez sok-sok embernek felfoghatatlan dolog, míg másoknak nagyon természetes – hangsúlyozta a zenész.

Kollár-Klemencz László készülő könyve kapcsán megemlítette, hogy az Öreg Banda egy kis kerülő volt, bár ott is erősen jelen volt a természet, de akkor már tudta, hogy szeretne egy nagyobb anyagot írni az ember és természet kapcsolatáról, és így született meg a az Anyám tenyere című könyv. 

– Elsősorban az ember és az állat kapcsolatáról van szó. Körülöttem nagyon sok állat él. Nap mint nap figyelem őket és próbálom felvenni velük a kapcsolatot. Sikerül is – fogalmazott Kollár-Klemencz László, mire a közönség nevetett. Az előadó örömmel nyugtázta a közönség derültségét, majd hozzátette: éppen erről szól a könyv.

– Ennek a határát szeretném valahol elmosni és kicsit egyenlővé tenni ezt a kettőt. Megmutatni azt, hogy nagyon-nagyon mély kapcsolatunk van az állatokkal, még ha nem is akarunk róla tudomást venni. Nemcsak az állatokkal, hanem a bennünk élő természeti lénnyel is. Arról is szól a könyv, hogy mi mindent ad, ha erre tudunk figyelni. Ez a szoros kapcsolat korábban megvolt az ember és a természet, az ember és az állat, az ember és a benne élő állat között. Aztán ettől elfordult a kultúránk. Engem ez érdekel igazán. Közben meg nézem az állataimat, és látom azt a finomságot, ahogy egymáshoz fordulnak, azt, ahogy két ló tudja szeretni egymást. Most van két lovam, jobban mondva az egyik a szomszédé, de ők egymásba szerettek. Ezeket a lovakat már nem tudom és nem is akarom elválasztani. Annyira finoman tisztogatják egymást, sóhajtoznak egymás fülébe. Amikor én ezt megfigyelhetem, az egy gyönyörű dolog volt – említette az előadó.

Visszatérve a sváb családtörténethez hangsúlyozta: a mai napig úgy látja, hogy a svábok úgy voltak svábok, hogy ragaszkodtak azokhoz az elemekhez, kultúrához, kincsekhez, amiket nagyon szerettek.

– Az ételeiktől kezdve az ünnepeken keresztül, hogy mit hogyan csinálnak. De ezen kívül volt egy nagy nyitottság egymás felé, hogy megvédjék magukat, de ezzel ne zárják el magukat a világtól. Ez nem egy ilyen foggal-körömmel ragaszkodás a svábsághoz, hanem szeretettel és örömmel nyúlni azokhoz a kincsekhez, amiket kaptunk, és aztán amennyit lehet, megőrizni. Ha nem lehet, akkor nem lehet. De amennyit lehetséges, vinni tovább, közben megpróbálni átadni, nyitottnak maradni – zárta gondolatait.