Olimpikonok

Az elmúlt három hétben szinte csak sportközvetítéseket néztünk a férjemmel. Hála a streamingszolgáltatás térhódításának, ha a televízió épp nem tudósított élőben arról az olimpiai versenyszámról, ami minket érdekelt, akkor egy applikációban valós időben követhettük a megméretéseket. Ez a lehetőség pedig minden eddiginél fogékonyabbá tett minket az olimpiai közvetítések iránt.

Amit ezekben a hetekben tanultam, még úgy is, hogy csak a képernyők előtt ültem, hosszú távon határozza meg a gondolkodásomat. Az olimpikonok megmutatták, hogy az emberi teljesítőképesség határai jóval messzebbre tolhatok ki, mint azt elképzelni mertem. A 6 méter 20 centi feletti rúdugrás; a 10 másodperc alatti 100 méteres síkfutás; az 5 másodperc alatti 15 méter magas fal megmászása; a kevesebb, mint 2 óra alatt, folyóban leúszott 10 kilométer; a mentális problémák utáni többszörös bajnoki címmel történő visszatérés; a négy órán át, megfeszített tempóban zajló biciklizés – csak, hogy a számomra legemlékezetesebb, legmotiválóbb pillanatokat említsem.

A sportolókat a világ legjobbjai közé juttató teljesítményükön túl, az odáig vezető út miatt lehet a legjobban tisztelni. Valaha tornáztam, versenyeztem is, így némi fogalmam van arról, milyen testileg és mentálisan is fárasztó út vezethet el a sikerhez. Ami ugye, nem feltétlen csak a győzelmet jelenti, mert, aki hátrébb végzett, nagy eséllyel ő is elképesztően sok munkát tett bele és sok mindent áldozott fel. Nem véletlen, hogy a párizsi olimpián annak is többször lehettünk szemtanúi, milyen bajtársi kötelék, egymás iránti tisztelet köti össze a sportolókat. Megindító volt látni, ahogy – például a tornászlányok esetében szó szerint – meghajolnak egymás teljesítménye előtt.

Hazánk kiválóságainak 19 érme, és érmekkel ugyan nem jutalmazott, de példaértékű versenyzése arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy munkával, alázattal, tisztelettel és szűnni nem akaró küzdeni akarással sokra vihetjük. Ha nem is az olimpián, de a hétköznapjainkban mindenképp!