Vásárolgatunk

A bevásárlás nem azok közé a teendők közé tartozik, amit feltétlen kedvelek, de muszáj elvégezni. A rohanás, a tömeg, a sorban állás gyakorta próbára teszik az idegeimet, főleg, ha olyan emberekkel hoz össze a sors, akik számára az alapvető viselkedési szabályok betartása nem kézenfekvő.

Engem az tud igazán felbosszantani, ha elállják az utamat. A polcok között állnak meg gondolkodni, beszélgetni, vagy ott hagyják a kocsijukat barikád gyanánt. Azt viszont nehezen tolerálják, ha hozzányúlnak, félretolják kerekes drótkosarukat. Vesztemre, a minap magam is arrébb taszítottam egy áruval félig megrakott úttorlaszt. A mozdulatomat látva a bevásárlókocsi tulajdonosa párducként vetődött rám, és úgy leteremtett, hogy levegőt is alig kaptam. A hideg zuhanyként ért szóáradatból felocsúdva, megpróbáltam elmagyarázni a magából kikelt fúriának, hogy rajta kívül még mások is tartózkodnak a boltban. Érdemes lenne ügyelni arra, hogy senki és semmi ne legyen útban. Egy kis odafigyeléssel sok bosszankodástól, felesleges konfliktustól kímélhetnénk meg egymást. Mondanom sem kell, eszmefuttatásomnak nem volt foganatja.

Az esetből okulva már békésen tűrtem a pénztárnál előttem szöszmötölő pénztárcájuk, bankkártyájuk után kutakodó, a sort fenntartó embertársaimat. Akkor még nem is sejtettem, hogy a kegyelemdöfés még hátra van. Az íre a pontot az üzletből való kijutás tette fel. A kijárati ajtóban négy idősebb hölgy, a bevásárlókocsik „garázsánál” pedig két babakocsikkal és ugrándozó gyermekekkel körülvett anyuka hányta-vetette meg a világ dolgait.

A látványtól egy régi emlékkép sejlett fel bennem, mikor is a nénikék a templom előtt beszélték ki ügyes-bajos dolgaikat. Becsületükre legyen mondva, ők legalább nem gátoltak, tartottak fel senkit dolga elvégzésében.