Hóember

A hóember a régmúlt telek emlékét idézi fel bennem. Az önfeledt szánkózást, hólabdázást, csúszkálást a jégen, és természetesen a hószobor megformálását. Édesanyám perlekedését a seprű és a kamrából elcsent sárgarépa miatt. Sajnos a hóemberek a klímaváltozás miatt manapság mondhatni csak a mesében léteznek. Legalábbis ezen a télen ez idáig egyet sem láttam közülük. Az emberiség egyik legősibb népművészeti alkotása, mivel hazánkban egyre kevesebbszer esik hó, lassacskán szimbólummá válik.

A történelemírók ugyan elmulasztották feljegyezni az első hófigura megépítésének idejét, de azt tudjuk, hogy már a középkorban nagy hozzáértéssel és odafigyeléssel alkották meg az emberi testet formázó hószobrot az égből bőségesen hulló ingyen nyersanyagból.

Nekem is évek óta úgy hiányzik egy hóember megépítése, mint egy falat kenyér. Alig várom, hogy az időjárás idén, ha csak néhány napra is, kegyes legyen hozzám. A meteorológusok előrejelzése nem igazán ad okot a bizakodásra, bár a hét második felére havazást ígértek a szakemberek, nem sok esélye van annak, hogy elkészítsem a tél egyik meghatározó alakját, a két vagy három hógömbből álló, kezében egy seprűvel strázsáló mókás figurát.

Ha nem érkezik meg a várva várt fehér „csapadék”, semmi sem fog eltántorítani attól, hogy tevőlegesen is részese legyek a hóemberek világnapjának, amit Cornelius Graetz német gyűjtőnek köszönhetően hivatalosan január 18-án ünnepel a világ. Ha nem lesz hó, akkor legfeljebb lerajzolom a tél szeretni való, politikailag semleges, vallási jelentőséggel sem bíró jelképét.