Doktorosdi

Nem készültem orvosnak, így a gyógyítás eléggé távol áll tőlem, még ha néhány alapszintű ismeretet sikerült is elsajátítanom életem során. A sebkötözésben verhetetlen vagyok, de komolyabb „beavatkozásokra” soha sem vállalkoztam. Ám soha sincs késő. A minap nekem is bele kellett ásnom magam a témába.

Édesanyám belgyógyászati betegsége miatt rosszul lett és elesett. Fájlalta a vállát és karját, de orvost nem akart látni, mondván, hogy korára való tekintettel úgysem csinálnak vele semmit. Három nap után, a szűnni nem akaró fájdalmak miatt engedett a szelíd erőszaknak. A röntgenfelvétel szerencsére nem mutatott törést. A doktor az eredményt látva pihentetést, fájdalomcsillapítókat, rugalmas pólya használatát javasolta.

Édesszülém hazafelé tartva nevetve olvasta a zárójelentésben foglaltakat, majd hozzátette: hogy kenjem be, kössem be a vállam, ha mozdítani is alig tudom a karom? Jó gyermekként azonnal felajánlottam a segítségemet, ám a rugalmas pólya felhelyezése feladta a leckét. Rajztanárnak készültem, így rendelkezem némi anatómiai ismerettel, de arról fogalmam sem volt, hogyan kell szakszerűen eljárni. Majd két órát szörföztem az interneten, míg úgy éreztem, ráleltem a megoldásra. A harmadik próbálkozás után azonban kiderült, hogy mégsem vagyok a helyzet magaslatán. Édesanyám a negyedik nekifutásra már nem mutatott hajlandóságot, mondván: ebcsont beforr, az orvoshoz pedig ezek után végképp nem akart visszamenni.

Az egészségügy olyan, amilyen. Az orvosra nem mondhatok semmi rosszat, hiszen lelkiismeretesen elvégezte munkáját, és nagyon udvarias volt. Arról azonban megfeledkezett, hogy a javasolt gyógymódot nem biztos, hogy mindenki alkalmazni tudja, főleg, ha állapota miatt fizikálisan képtelen rá, illetve környezetében sincs szakképzett ápoló.