A nagy sztori

Mi újságírók, a horgászokhoz hasonlóan folyton a nagy fogásra várunk. Vagy mint a vadászok, lesben állunk, hogy elcsípjük életünk nagy sztoriját, amit mindenki elolvas, ami a legtöbb kattintást, vagy lájkot hozza, ami fényt derít az igazságra, ami választ ad az élet nagy kérdéseire. 

Az újságírás abban is hasonlít a horgászok és a vadászok életéhez, hogy ritkán jön a várva várt nagy vad, a mi esetünkben a nagy sztori. Legtöbbször be kell érnünk a kicsivel, a hétköznapok történéseivel, amelyek azonban nem hozzák az elvárt olvasottságot. 

Sokszor kaptam már ismerőseimtől azt a kritikus megjegyzést, hogy érdemes egyáltalán ilyen átlagos témákért tollat ragadni? Úgy sem érdekel senkit.

A legutóbbi ilyen kritika után számba vettem miről is írtam az elmúlt napokban. Cikk született a Platán-iskola diákjairól, akik jótékonysági limonádé vásárt és bolhapiacot rendeztek és az összegyűjtött félmillió forinttal két beteg gyermek családját segítették. Szintén a Platán-iskoláról szólt az a cikk, amelyben a pazarlásra figyelő önkéntes gyerekekből álló energiakommandóról nyilatkozik az iskolaigazgató. Írtam egy tiszaalpári fiúról, aki beteg ikertestvérének gyűjt fészekhintára. Írtam a gátéri óvodásokról, akik a madarak és a fák apján megtöltötték a madáritatókat és új madárodúkat helyeztek ki az óvoda udvarán. Tudósítottam a Móra-gimnázium élőlánc kezdeményezésről, melynek során mintegy kétezer diák ölelte meg a Platán-fasort Félegyházán. Az akcióval a zöldfelületek védelmére szerették volna felhívni a figyelmet. Cikket írtam a látássérültek életminőségét javító ingyenes szolgáltatásokról. Tudósítottam tehetséges sportolókról, táncosokról, alkotókról és sorolhatnám a végtelenségig a hétköznapok kínálta témákat. Azokat, melyek tükröt tartanak elénk, hiszen rólunk, hétköznapi emberekről szólnak. 

Nekem tetszik, amit ebben a tükörben látok és büszke vagyok azokra, akikről írtam, mert Kalkuttai Szent Terézhez hasonlóan én is azt vallom, hogy „A nagy szeretettel végzett kis tettek fogják megváltoztatni a világot.”