2006.09.03. 12:16
Győzelem a Széktói Stadionban
Szombat este kicsit haboztam. De azért korántsem annyira, mint a söröm, melyet a magyar-norvég kényelmes fotelből való szemmel követéséhez előkészítettem. Miután számba vettem a söröspohár szélét, meg az elmúlt, mintegy húsz év magyar focis történéseit, úgy döntöttem, a Szusza Ferenc Stadion helyett a Széktói Stadion 4-es pályáját választom. Nem bántam meg.
Elindultam, szembe azokkal, akik gulyással, pörkölttel, Komonyi Zsuzsival meg Dupla Kávéval telített gyomrukat épp hazafelé cipelték, s kíváncsisan vártam, kiket csábít a Hooligans koncert, mely az I. Máriavárosi Fesztivál fő attrakciója. A pályára lépve, mivel nem éreztem magamon, hogy akár Gyepes, akár Lisztes lennék, nem nagyon szaladtam. Sétáltam a mozdulatlan körhinták meg a vattacukros bácsi környékén, és figyeltem, ahogy a hatalmas színpadon épp szerencsés nyerteseket sorsoltak. Dobos az éjszakában – jutott eszembe szegény Faludy Gyuri bácsi, amikor láttam, hogy a színpadon egy Dobos (a Dobos?) a főszereplő. Nem mondom, hogy nagyon ütős volt, de a közönség kitartott.
Aztán, amikor felkonferálták az Endy, Csipa, Tibi, Norbi alkotta kvatrót, a közönség a kordonhoz nyomult. Nem is kellett sokat várni, a srácok egy pillanat alatt berobbantak a deszkákra. Sikítás, taps, üdvözlés, beindult az úthenger. Nem voltak hangfal hegyek, de az élő hangszerekből kicsapó zene mindenki séróján formált egyet. Egyedül Endy nem végzett
A közönség meg, 6-tól 66 éves korig, együtt énekelt Csipával.
folyamatos helyváltoztató mozgást. Mondjuk, dobos lévén, meg is volt rá az oka, de azért ő sem tétlenkedett. Nyomták arcba, fülbe az ismert dalokat. Volt „Nőben a boldogság”, „Királylány”, „Játszom”, „Várok rád” és a többi, és a többi. A közönség meg, 6-tól 66 éves korig, együtt énekelt Csipával. Kisgyerekektől a nagymamákig, mindenki csápolt, nyomta a szövegeket, és emelte a magasba kezeit. (Isten tartsa meg jó szokásukat, szokták mondani.)
És amikor azt hittem elérkezett a koncert csúcspontja, rátettek még egy lapáttal. Aztán még eggyel, és még eggyel. Volt ott Yo-Yo, miezatáncfiatalok, égbe szökő lángnyelvek, lángoló kockák, megvillanó tetkók és mosolyok, minden, ami egy jó bulihoz kell.
Hazafelé azon gondolkodtam, milyen sok városrész van Kecskeméten. Ha mindegyik szervezne valami hasonlót, jól hozzá lehetne szoktatni az embereket egy kis jókedvű, éjszakai hangoskodáshoz. És akkor a tolerancia városa lehet, hogy nem üldözne el egy Zed Fesztiválhoz hasonló rendezvényt. Mer’ az nekem még mindig nagyon fáj. Még a magyar labdarúgó válogatott, végtelennek tűnő, szerencsétlenkedésénél is jobban.
