Elképesztő körülmények között játszott Amerikában a kecskeméti Farkas Petra

– Ugorjunk vissza az időben, hogy jött a lehetőség hat évvel ezelőtt, hogy a kecskeméti Kosárlabda Akadémiáról indulva, a Kecskeméti KC csapatát is megjárva felsőfokú tanulmányait már a Egyesült Államokban végezze és ott kosárlabdázzon ösztöndíjjal?

– Élénken él az emlékezetemben, ahogy végzős évemben a Bolyai János Gimnáziumban sétálok egyik óráról a másikra, amikor megláttam az üzenetet, hogy volna-e kedvem az Egyesült Államokban játszani ösztöndíjjal. Szerintem minden kosaras gyereknek az az álma, hogy egyszer eljusson a tengerentúlra. Amennyire megörültem, annyira meg is ijesztett ez a lehetőség, hiszen 18 évesen a világ másik végére szólt a „meghívás”. Anyáékkal megbeszéltük, hogy belevágunk, mindenben támogattak a szüleim. Csorvási Levente és Lakosa Ákos játékosmegfigyelők ajánlották fel nekem az amerikai lehetőséget, majd ebben a folyamatban később is rengeteget segítettek.

– Minek köszönhető, hogy felfigyeltek a játékára a magyar szakemberek?

– Csorvási Levente és Lakosa Ákos is kecskeméti kötődésű, így az alap ismertség már megvolt. Emellett – elmondásuk szerint – a játékstílusomra figyeltek fel, nagyon csapatjátékos vagyok, hangos szóval irányítom a többieket a pályán, és úgy ítélték meg, hogy ez beleillik az amerikai felfogásba.

– Az amerikai edzőket hogy kellett meggyőzni, illetve az ajánláson túl ők mi alapján választották ki Önt? 

Először Idahóba kerültem, ahol nem egyetemi, hanem főiskolai szinten zajlik az oktatás és a kosárlabda. Ez leginkább a külföldi játékosoknak jó ugródeszka. Eleinte tanulmányaim során nagy hangsúlyt fektettünk az angol tudásomra. Bár tanultam a nyelvet itthon, de rögtön egyetemi szinten nehéz dolgom lett volna. A magyar után az amerikai érettségit is le kellett raknom, kaptam egy pontszámot, ami alapján megvolt, hogy melyik iskolákba pályázhatok. Ez a tanulmányi része, ami viszont a kosárlabdát illeti, anyáék minden mérkőzésemet videózták, majd ebből összefoglalókat vágtunk össze. Az edzővel is beszélnem kellett, megtetszett nekik az, amilyen hozzáállást és felfogást képviselek, így végül ösztöndíjjal kiválasztottak.

– Idaho után Coloradóba került. Az már állami egyetem, ahová gondolom nem egyszerű bekerülni.

Így van, két szezon után jutottam el arra szintre, hogy reálissá vált, hogy nagy egyetemre kerüljek. Az amerikai iskolák rangsorolva vannak, és abból a szempontból nagy váltás volt, hogy egy kvázi ötödik ligás csapatból divízió I-es egyetemre kerültem. Idahóban végig kezdő voltam, de Coloradóban is pár hónap után már alapembernek számítottam, amire nagyon büszke vagyok. Egyébként több egyetem is szeretett volna, érdekes volt megélni, ahogy küzdenek értem az iskolák. Volt, hogy asszisztens edzők néztek meg edzésen vagy meccsen, majd a coloradói vezetőedző is megtekintett élőben, ami hatalmas szó volt. Mielőtt egy diák egyetemet választ, tehet egy 48 órás vizitet az adott intézményben. Hogy őket válasszam, az ott töltött látogatásom során le akartak nyűgözni, ötcsillagos hotelben szállásoltak el és olyan éttermekbe vittek el, amiket csak a filmekben láttam korábban.

– Milyen körülmények jellemeznek egy amerikai állami egyetemet?

Egy szóval: elképesztő. Minden adott a játékosok számára, hogy fejlődjenek. A csarnok – ahol rendre telt ház előtt játszottunk – nagyobb, mint bármelyik magyar csapat pályája. Ugyanez igaz az edzőtermekre, öltözőkre is. Volt, hogy éjszaka nem bírtam aludni, és lementem az edzőterembe dobógéppel többszáz dobást végrehajtani. A hatalmas területű campuson minden zöld, fákkal teli volt. Kicsit emlékeztetett Magyarországra. Idahóban kollégiumban laktunk, amit szintén nagyon szerettem, de Colorado komolyabb szint volt.

– A szezonok jól sikerültek csapat- és egyéni szinten?

Az első coloradói évemben jött a Covid, ami borzasztó volt. Kétnaponta teszteltek minket, nem mehettünk be az öltözőbe, még az edzésen is maszkban kellett sportolni. Az a szezon viszont összehozott minket, nagyon összekovácsolta társaságot a sok nehézség. Bár az USA-ban négyéves az egyetemi képzés, a Covid miatt kaptunk plusz egy évet, így a járvány okán összességében öt esztendőt tölthettem el a tengerentúlon. A következő két szezon felüdülés volt a Covid után, a csapatban már a rangidősök közé tartoztam. Konferencia döntőig is eljutottunk, Las Vegasban négy nap alatt négy meccset játszottunk és a fináléban csupán 5 ponttal kaptunk ki.

– Mit tanult?

Interdiszciplináris tanulmányokat. Sosem tudtam eldönteni, mi szeretnék lenni. Több terület is tetszett: szociológia, pszichológia, közgazdaság. Nem tudtam volna napi 4-5 órában csak az egyiket tanulni. Nagyon tetszett, hogy mindenbe betekinthettem, és jó eredményekkel szereztem meg a diplomámat.

– 2023 májusában volt a diplomaosztó, ami után hazaköltözött. Jó érzés volt?

Nagyon furcsa volt 5-6 bőrönddel hazaköltözni. Minden év nyarán maximum egy hónapot voltam itthon, és ugyan eltelt már több mint egy év, mióta Magyarországon vagyok, néha még most is az újdonság érzése fog el, amikor a kecskeméti főtéren sétálok. Az élvonalbeli Ceglédnél töltöttem az előző szezont. Kellett idő, amíg megszoktam a magyar ritmust. Amerikában szinte minden mérkőzésre repülővel mentünk, más mederben folytak az edzések is, de élvezem a magyar bajnokságot, a család és barátok közelségét.

– Hogy képzeli el a jövőjét?

Hamarosan kiderül, hogy hol fogok játszani a következő szezonban, ez még nincs eldöntve. Nagyon bízom benne, hogy jó döntést fogok hozni a jövőmmel kapcsolatban. Hosszú távon viszont egyértelmű célom, hogy az Egyesült Államokban telepedjek le, akár kosárlabdázóként, akár „egyszerű” munkavállalóként, amire amerikai diplomával lehet esélyem. A továbbtanulás vágya is közel áll hozzám. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.