Kádár Kitti, a kiskunfélegyházi futó meghódította a hegyeket

Ultrafutás Kádár Kittinek, a kiskunfélegyházi ultrafutónak volt egy nagy álma: Elindulni az Ultr’Ardeche versenyen, és végig is csinálni azt. A célját becsülettel teljesítette. A viadal 2023-as kiírásán összesen 85 versenyző indult el, közülük 47 futó ért be a célba, és a kiskunfélegyházi hölgy összesítettben a 15. helyen futott be, a női versenyzők között pedig a 7. legjobb helyezést érte el. Óriási teljesítmény, és már az önmagában óriási jutalom az emberfeletti erőfeszítésért, hogy sikerült teljesítenie a 223,7 kilométert, de mindennek a tetejébe örökre felejthetetlen marad számára a pályán töltött mind a harmincegy óra hét perc, az összes nehézségével és kínjával együtt, mert utóbbiakban is volt része bőven. 

Az Ultr’Ardeche nevű ultrafutó versenyt a Franciaország délkeleti részén, a Rhône-Alpes régióban található Ardeche megyében rendezik meg évről évre. Ardeche megye úgy körülbelül Montpellier-től északra található, jó száz, százötven kilométerre, és mi tagadás, szinte időn kívülien szép hegyes tájjal várja a turistákat, a látogatókat, és bármilyen hihetetlen is a terepet elnézve, az ultrafutókat is. Csodálatos táj, csodálatos, ugyanakkor pokoli nehéz terep, de ha egy ultrafutó valamit kinéz magának, az többé nem hagyja nyugodni, így volt ezzel a kiskunfélegyházi ultrafutó hölgy is. 

– Ha csak egyetlen szót mondhatnék nem csak a versenyről, hanem az egész, sajnos csak szűk egy hétről, amit Franciaországban töltöttem, akkor a varázslatos szóval jellemezném, csupa nagybetűvel – tekintett vissza a viadalra. – És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak a szépre emlékeznék, hiszen nem mondom, voltak nehézségek bőven. Pontosabban konkrétan a versenyhez kapcsolódva szinte csak azok voltak, de hát azok tesznek minket erősebbé. No meg nem is volt meglepetés a számomra, hogy mennyi nehézség adódott közben, hiszen jól tudtam én, hogy mire vállalkozom, és hogy ez pokolian nehéz lesz. 

Kádár Kittinek ez volt a kilencedik olyan versenye, amelyen kétszáz kilométer fölötti távot vállalt, de elmondása szerint a többi együttvéve nem volt ennyire nehéz, mint ez. – Mégis ez az a verseny, amiről azt gondolom, hogy annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy még legalább egy-két évig biztosan nem fogom tudni elengedni. Hogy ezt sikerült megvalósítanom, azt ugyanakkor azért nem csak magamnak köszönhetem, hiszen azért, hogy ekkora élményben lehetett részem, rengeteg köszönettel tartozom a sportegyesületemnek, az Esztergomi Futóművek Amatőr Sportegyesületnek az anyagi és a lelki támogatásért, és nem utolsósorban édesanyámnak, akinek a támogatása, kezelései, kikevert krémei, és tanácsai nélkül nem tudtam volna teljesíteni ezt a távot. Ahogy a páromnak, Kozma Zsoltnak sem tudom eléggé megköszönni, hogy a kísérőmként végig segített. 

Márpedig kísérőre óriási szükség volt ehhez a tulajdonképpen az ismeretlenbe tett utazáshoz, amihez nem kis lelki elszántságra volt szükség. – Előtte tele voltam félelemmel, maga a puszta várakozás is hihetetlen stresszt jelentett, tehát pszichésen már a verseny előtt megterhelő volt ez a kaland. Ráadásul ezt megelőzően jó ideje nem indultam már kétszáz pluszos versenyen. Volt egy betegségem, és amíg az tartott, azalatt nem tudtam megfelelően készülni, nem tudtam ultratávokon sem indulni, aztán meg amikor újra rendbe jöttem és újra teljes gőzzel beindult a munka, annyi új reakciót váltott ki a testemben a hirtelen újra megemelt mozgásadag a versenyeken, hogy nekem ez a franciaországi kaland teljesen lutri volt a tekintetben, hogy vajon hogyan fogom bírni, hogyan fog a testem reagálni. Egyszóval, egy csomó kínzó kérdés lebegett folyton a fejemben, szinte állandóan ezen zakatolt az agyam. A lelkiismeretem ugyanakkor tiszta volt, tudtam, hogy mindent beletettem, amit kell, becsületesen elvégeztem az edzésmunkát. Erre tudtam támaszkodni, ez adott lelki erőt ahhoz, hogy valóban elinduljak. 

No meg az vágy, az álmok, az ábrándok ereje, hiszen már jó egy éve kinézte magának ezt a viadalt, futótársa, Maráz Zsuzsa hívta föl a figyelmét erre a versenyre, és nemcsak a figyelmét hívta föl, hanem később aztán, amikor elindult az ötlet a megvalósulás útján, rengeteg tanácsot is adott a versennyel kapcsolatban Kádár Kittinek. Egyszóval, jóval korábban kinézte már ezt a pályát, így aztán mintha már nem is fizikai, hanem inkább spirituális térben hallható hangon szólította volna már őt az Ardeche. Amely tehát vonzó volt, egzotikus, de párját ritkítóan nehéz. Ez a pálya végig egy valóságos hullámvasút, nincsen szinte egyetlen sík szakasz sem benne. – Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is, hogy annál csodálatosabb. Út közben gyakorlatilag végig mantráztam. Az egyetlen célom az volt, hogy beérjek, úgy voltam vele, hogy mindegy, hogy milyen időeredménnyel, csak az a lényeg, hogy célba érjek, és ha ez szintidőn belül sikerül, én azzal már boldog leszek. Az itthoniak azzal az útravalóval bocsátottak el, hogy lehetőleg élvezzem a futást addig, ameddig tudom. 

Reggel hat órakor rajtoltak el a versenyzők. Kádár Kitti az első 21 kilométert honfitársa és klubtársa, Horn Zsani társaságában együtt futotta le, azt követően pedig magára maradt. Pontosabban azt követően találkozhatott az egyetlen kísérőjével, Kozma Zsolttal. Először 21 kilométernél kaphatta tőle a buzdítást, majd később előre megszabott szakaszokon segíthette őt a szabályok megadta keretek közt. – Miután magamra maradtam, szépen telt az idő, gyönyörködtem abban a csodavilágban, amibe belecsöppentem. Nyugodtan, és bármiféle utólagos túlzás, megszépítés nélkül kijelenthetem, hogy élveztem az egész szombati napot. Persze túl szép volt ez így, hogy igaz legyen, és este meg is jött a vihar. De nem hagytam, hogy megtörjön, tudtam, hogy menni kell tovább. Pedig az nem volt tréfadolog, ott, a hegyekben egy vihar jóval fenyegetőbben tud hatni, mint mondjuk itthon, Kiskunfélegyházán. Százharminc kilométer volt már a lábamban, amikor előttem egy villám is lecsapott, és bokáig gázoltam a vízben, és közben ráadásul besötétedett. Zsolti ekkor odaadta a fejlámpám, de ekkor még nem öltözhettem át, hiszen a zuhogó esőben nem lett volna semmi értelme. Miután újra elváltunk, egészen szürreális helyzeten találtam magam: egyedül botorkáltam a botommal a szerpentinen, vaksötétben, se előttem, se mögöttem egy lélek se. Csak a fejlámpám fénye világított, a csendet, és a sötétséget néha kolompolás, békák brekegése, erdei állatok hangja törte meg. Utóbbiak között homályos benyomásom szerint voltak nagyobbak is, kisebbek is, nem tudom, egészen pontosan mik lehettek, de néha úgy rám ordítottak, hogy attól tartottam, talán nekem is jönnek, és nem csak időm, de bátorságom sem lett volna földeríteni, hogy mik is morogtak rám a bozótból, a sötétből. Nem túlzás, úgy éreztem magam, mintha valamilyen horrorfilmbe csöppentem volna bele. Közben föl-fölpillantottam az égre is, azon rimánkodva, hogy csak nehogy újabb vihar csapjon le ránk, és persze igyekeztem a nyilakat is figyelni, hogy nehogy eltévedjek. 

Egy ilyen bevezetés után nem csoda, hogy az éjszaka tulajdonképpen a küzdelem és a félelem jegyében telt. – Alig vártam, hogy reggel legyen. Az éjszaka meglehetősen belassított, így nagyon vártam a hajnalt, és amikor az megérkezett, valóban újra erőre is kaptam, viszont már sokkal fáradtabb voltam, hiszen nagyon sokat kivett belőlem a pálya és az éjszaka. Az ugyanakkor egyetlen egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Hát persze, hiszen az egyre nagyobb kimerültség ellenére minden találkozásnál a fáradtság dacára sem győztem hajtogatni Zsoltinak, hogy olyan csoda ez a pálya, mintha a Hegyi doktor sorozatot látnám. 

Vasárnap nappal már szépen haladt, akit bírt, meg is előzött. – És akkor – én már szinte kívül léteztem az időn – eljött az a pillanat is, amikor Zsolt szólt, hogy ez már az utolsó négy kilométer. „Itt az egyesületi váltótrikó, öltözz át, és a célban találkozunk” – mondta, hihetetlen szavak voltak ezek, örökre meg is maradtak a fülemben. Ő előrement, de azután végül is egyúttal be is várt, hogy nehogy a célegyenesben tévedjek el, ha már eddig sikerült tartani az irányt. Aztán ráfutottam a célegyenesre, és gombóccal a torkomban, könnyes szemmel vágtattam a célba. Gyerekek jönnek elém, hangosan szurkoltak, tapsoltak, nekem pedig ömlöttek a könnyeim. Az az érzés leírhatatlan. Egyébként is akkorra már egy nagy család tagjának éreztem magam. Két napon át mindenkire mosolyogtam, örültem minden kedves szónak, mindenkihez volt néhány kedves szavam, a nevemet is mindenki tudta, a pontokon is mindenki alig várt. A verseny végére mindenki, aki csak bármilyen módon kapcsolódott a versenyhez, megismert, mindenki megszeretett, és ez persze kölcsönös volt, én is megszoktam és megszerettem mindenkit. Azt alig bírtam felfogni, hogy célba értem, de tudni tudtam, hogy egy álmom ismét teljesült. Utólag is azt érzem, hogy a küzdelem mellett lelkileg is egészen elképesztő élmények értek, döbbenetes kapcsolódás alakult ki a tájjal. Nagyon szerettem ezt a 223,7 km-t, 3500+ szintet, és a pályán töltött 31 óra 7 percet minden nehézségével együtt. 
Pihenést ugyanakkor egyelőre még nem tervez. – Sok kis apró versenyem lesz az idén még – utalt a közeljövő terveire. – Mivel a Spartathlonon várólistán vagyok, így az azon való indulás még kérdéses, de készülök a Korinthosz 80 km-re, amit augusztus elején fognak megrendezni. Egyszóval, a pihenésnek már vége, sőt, a versenyt követő hétvégén már a Mátrában futottam újra, hiányzott az a csoda, amit kint hagytam. 

Arra a kérdésre, hogy a megpróbáltatások dacára újra bele merne-e vágni a franciaországi kalandba, határozottan rávágta, hogy bármikor visszamenne. – Nagyon sokszor szeretném még átélni ezt a csodát, futva. Csodálatos hely az, ahol csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg, az emberek kedvessége ugyanis legalább annyira lenyűgöző volt, mint maga a táj, így aztán ezzel a versennyel nem tudtam le az Ardeche szólítását, annak a hangját mindmáig hallom.