Kecelről került fel az élvonalba

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a kézilabdával? Ha jól tudom, édesapja labdarúgó­kapus volt Kecelen, ez megalapozta a labdasportok iránti szeretetét?

– Általános iskolás, első vagy második osztályos voltam, amikor kezdtem ismerkedni a kézilabdával. A nővérem edzésére mentem el. A labdaérzékemet pedig bizonyára apukámtól örököltem. Emellett mivel kis városban lakom, így nem volt túl sok választási lehetőségem sport terén, a kézilabda adta magát.

– A kezdetektől egyértelmű volt, hogy kapus poszton bontakoztatja ki a tehetségét?

– Eleinte mezőnyjátékos voltam, a kapuba csak felsős koromban kerültem egy véletlen folytán. Sokáig együtt edzettek a lányok és a fiúk, az egyik edzésen pedig nem volt egy kapus sem. Az edzőm kérdezte, hogy ki szeretne beállni, és én vállaltam. Így ragadtam bent. Utólag visszagondolva jó döntés volt. Egyrészt, mert asztmás vagyok, másrészt ki nem állhatom a futást.

– Emlékszik még a sportban átélt első sikerélményére? Mikor volt ez és mi jut eszébe róla?

– Talán az első nagyobb sikerélményem az volt, amikor 12 évesen megyei felnőttmecs­cset játszhattam. Fiatal korom ellenére sok bizalmat kaptam Dávidházi Sándortól, az akkori edzőmtől. Ő segített elindulni a kézilabdás pályafutásomon.

– Hogyan és mikor került a Nemzeti Kézilabda Akadémiához?

– 2015-ben kerültem az akadémiára. Mivel a kiválasztóról lemaradtam, így egy próbaedzésen vettem részt, ahol azt mondták, akár félévtől is mehetek oda. Szerettem volna azonban itthon, Kecelen befejezni az általános iskolát.

– Térdszalagszakadással műtötték pár éve. Hogyan dolgozta fel, hogy egy időre biztosan kiesik az aktív sportból?

– Az eléggé megrendített. Nem szívesen emlékszem vissza rá. Sokáig a csapatom meccsét sem tudtam nézni, mert a sírás kerülgetett. Nehéz volt feldolgozni, de rengetegen segítettek abban, hogy újra a pályán lehessek. Kezdve dr. Lénárt Róberttel, aki remek munkát végzett a műtőben, de hálával tartozom Bartalosné Judit néninek és Bartalos Bélának, Tóth Péternek, valamint a gyógytornászoknak, illetve az összes edzőmnek azért, hogy segítették a visszatérésemet.

– 2016-ban a legjobb serdülő játékosnak választották és azóta korosztályos válogatott. Tizen­nyolc évesen pedig bekerült a Mosonmagyaróvár KC SE felnőtt NB I.-es csapatába. Egy akkoriban önnel készített interjúban azt nyilatkozta, most fog kiderülni, mennyire tudja megállni a helyét. Hogy érzi, sikerül helytállnia?

– Nem kérdés, hogy az NB I.-be kerülés volt a legnagyobb fordulópont az életemben. Nemcsak a klubváltás miatt, hanem hogy onnantól kezdve teljesen önállóan kellett gondoskodnom magamról. Azt csak az edzőm tudhatja, sikerült-e helytállnom, de bízom benne, hogy igen.

– Tavaly nyáron a magyar U19-es női kézilabda-válogatott, amelynek ön voltál a kapusa, megnyerte a győri Európa-bajnokságot. Négyszer is a mérkőzés legjobbjának választották meg a tornán, a közönség pedig többször is az ön nevét skandálta a döntőben. Hogyan viszonyul a sikerhez és az emberek szeretetéhez?

– Nagyon jó érzés, hogy az emberek megismerték a nevemet. A szurkolók szeretete mindennél fontosabb, hiszen nekik játszunk. A mai napig nem fogtam fel, hogy Európa-­bajnokok vagyunk. Fontosnak tartom hangsúlyozni ugyanakkor, hogy az, amit ott a pályán csináltunk, az csapatmunka volt.

– Ön keceli lakos, de jelenlegi csapatának az ország másik végében van a székhelye. Mosonmagyaróvárra költözött vagy ingázik? Kicsit meséljen erről a helyzetről, hogyan oldja, oldják meg a családjával!

– Szinte teljesen Mosonmagyaróvárra költöztem. Ritkán járok haza, örülök, ha 2-3 havonta itthon lehetek egy hétvégét. Eléggé rosszul járnak a vonatok, és mire hazaérek, fordulhatok is vissza. Furcsa is, hogy a koronavírus kapcsán hozott intézkedések következtében már második hete itthon vagyok. Utoljára talán négy éve voltam ennyit Kecelen.

– Mik a tervei a közeli és a távolabbi jövőre nézve?

– Szeretnénk nyáron a juniorválogatottal a világbajnokságot megnyerni, ha meg lesz tartva egyáltalán, hisz a koronavírus-járvány ebbe is beleszólhat. NB I.-ben pedig szeretnék stabil kapus lenni.