Újra együtt a KTE-vel nyolc éve kupagyőztes páros

Április 12-én adta ki azt a közleményt az NB II.-es Duna Aszfalt TVSE, amelyben nyilvánosságra hozta, hogy közös megegyezéssel megválik Szabó Istvántól. Azt pedig május 27-én adta hírül a Paksi FC, hogy Tomislav Sivic lett a klub új edzője. Utóbbi hír hallatán már várható volt azok számára, akiknek nem ismeretlenek ezek a nevek, hogy a szálak hamarosan összefonódhatnak. Így is történt. Szabó Istvánnal beszélgettünk a kö­zelmúltról, a jelenről és a kö­zeljövőről.

– Kezdjük a közelmúltnál. Hogy érezte magát Tiszakécskén?

– Csak a szépre emlékezem, szerencsére bőven van mire. Motivált, jó csapatba csöppentem Kécskén, hiszen Nyilas Elek egy remek, összetartó közösséget alakított ki még a megye egyes bajnokságban. Az újonc első NB III.-as évünk pedig, amikor már én irányítottam a csapatot, igazi sikertörténet. Abban az idényben egy NB I.-es játékosokkal teli Pécset újonccsapatként megelőzni a végén óriási bravúr, ráadásul üde színfoltja lettünk a bajnokságnak. Több mint hetven gólt lőttünk, több mint hetven pontot szereztünk. Ráadásul úgy rakétáztunk föl az NB II.-be, hogy a keretben még mindmáig vannak olyan játékosok, akik már a megye egyes bajnokcsapatban is szerepeltek, ami majdhogynem anomáliának számít. Én a második, NB II.-es évünket is sikernek ítélem. Az MLSZ által hozott, a fiatalok kötelező szerepeltetését előíró szabály és az új játékosok beépítése megnehezítette a feladatomat, ugyanakkor az elvárás felénk reális volt: a bennmaradás. Az őszt itt is sikeresnek ítélem, a tavasz egy kissé nyögvenyelősebb lett. Ez azonban betudható a kupamenetelésünknek is. A legjobb 16-ig jutottunk, a legjobb nyolcba jutástól pedig az a Honvéd ütött el minket, aki később döntőt játszott, ráadásul úgy, hogy a második mérkőzés utolsó pillanatáig nyílt volt a párharc. Azok a kécskei szurkolók, akik ott voltak a kispesti visszavágón, azok tudják, hogy miről beszélek. Ám ez a kettős terhelés azért egy kicsit sok volt a csapatnak. Ugyanakkor a bennmaradást illető elvárás teljesült, hiszen a távozásomkor, hét fordulóval a vége előtt, már tíz ponttal előbb voltunk, mint mögöttünk a legjobb kieső. Az némileg váratlanul ért, hogy mással képzelik el a folytatást, de ilyen az edzősors, ráadásul csodás éveket töltöttem Tiszakécskén, őszintén mondhatom, boldog vagyok, hogy ott dolgozhattam.

– Mit csinál egy edző, miután felszabadult? Önfeledten pihen? Pihenés közben azért várja az újabb kihívást? Vagy szorongva lesi a telefont, hogy mikor keresik, hogy azonnal igent mondhasson?

– Jogos a kérdés, reális élethelyzeteket ír le, és az edzőkollégák lelkivilágát tekintve mondhatom, hogy alighanem mindez így együtt igaz, kivéve azt a tételt, legalábbis ami engem illet, hogy az első ajánlatra rábólintanék. Különösebben aggódni, hogy mi lesz velem, nem kellett, hiszen szerencsére azonnal jöttek az ajánlatok, az első az SC Hírös-Éptől. Kertész Zoltán megtisztelő feladattal keresett meg, én azonban nem akartam azonnal igent mondani. Nemet sem mondtam, csak annyit, hogy június végén térjünk vissza a kérdésre, Kertész Zoltán ezt korrekten és megértéssel fogadta. Azért sem akartam idejekorán igent mondani, mert én olyan vagyok, hogyha valamire kezet rázunk, az számomra már szerződés. Az NB III.-ból is jöttek ajánlatok. Aztán úgy esett, hogy Tomiszlav Siviccsel, a KTE korábbi vezetőedzőjével kettesben összeültünk megünnepelni a KTE-vel aratott Magyar Kupa-győzelem nyolcadik évfordulóját. Már akkor megpendítette a mester, hogy lenne-e kedvem újra vele dolgozni. Számomra ez hihetetlenül megtisztelő kérdés volt, hiszen nagyszerű edzőnek tartom. Azt feleltem neki, hogy örömmel vállalnék mellette újra szerepet, ha lesz neki csapata. És mit ad isten, rá két hétre lett. Az NB I.-es Paks kérte fel Tomiszlav Sivicset a vezetőedzői posztra, én pedig vállaltam mellette a pályaedző feladatát.

– Ez a közeljövő irányát is megszabja.

– Így van. Aki ismeri Sivics mestert, az tudja, hogy azonnal belevág a munkába. Már megvan a felkészülés programja, az edzőtábor részletein dolgozunk. Már június 24-en megtartjuk az első edzést Pakson. Bevallom, alig várom már, hogy újra munkába álljak, ennyi szünet, pihenés éppen elég volt. Motivált vagyok, és örülök, hogy egy általam tisztelt kollégával, aki egy személyben régi barát is, újra együtt dolgozhatok.

– Ilyen feladatra várt? Tehát például egy megye egyes csapat felkérésének nemet mondott volna? Ha egyszer bármelyik megyei csapat megkeresné, egy komoly tervvel, komoly jövőképpel, azt elutasítaná?

– Nem. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a komoly feladatokat, a megalapozott célkitűzéseket. Félegyházára is örömmel elmentem a tiszakécskei kihívás előtt, és nagyszerű volt ott dolgozni. Gyönyörű emlékekkel gazdagodtam, bravúros bajnoki címet gyűjtöttünk ott be. Bármikor szívesen vállalok Bács-Kiskun megyében megye egyes csapatnál is munkát, elvégre jómagam is Bács-Kiskun megyei vagyok, ez a szűkebb pátriám. Sőt, ki merem jelenteni, hogy fogok én még Bács-Kiskun megyei csapatot följebb vinni. Hogy mikor, az persze a jövő zenéje. Az edzői sors olyan, hogy abban semmi sem biztos, hosszú távra nem érdemes tervezni. Sivics mesterrel most sem a biztosba csöppenünk, hiszen egy tizenkét csapatos NB I.-ben kell kiharcolnunk a bennmaradást.