Az első hagyományőrző falusi disznóvágást tartották Dunaszentbenedeken – galériával

A disznótor Vargyas László polgármester és felesége, Vargyasné Bazsó Beáta ötlete nyomán jött létre és a közel 120 résztvevő a bizonyíték arra, hogy faluhelyen még ma is a disznóvágás az egyik legtöbb embert megmozgató, jó hangulatú és önfeledt családi, közösségi esemény. A valamennyi korosztályt mágnesként vonzó disznótoron nagyon sok volt a gyerek, akik közül többen bár vidéken élnek, ide születtek, a szokások megváltozása miatt először kóstolhattak bele a hagyományos disznótor máshoz nem hasonlítható élményébe.

Ugyan a régi falusi tradíció szerint a disznóhizlalás befejezését, a disznóvágást a hideg téli időszakra időzítették, hogy a romlékony hús egy részét füstölve vagy zsírban eltéve tudják tartósítani, ezt azonban a tavasz a télben időjárás szombaton felülírta, délelőtt plusz 16 fokos meleget mértek. A jó idő viszont lehetőséget adott arra, hogy a 110 kilós sertés feldolgozása, a főzés-sütés és a közös étkezések az alkalomra felállított sátrakban történjenek.

Sajnos, mi kicsit késve érkeztünk, akkorra már javában tartott a munka, felfogták az állat vérét a vajlingba, elfogyasztották a disznótoros hagymás sültvérből, kemencében sült fasírozottból és pecsenyéből álló reggelit. A disznóvágás éppen abban a fázisban tartott, amikor jól megmosták a disznó bőrét, fülét, farkát, körmeit, hogy már teljesen tisztán kerüljön a feldolgozóasztalra. Azt is megszemlélhettük, hogy a tisztára mosott sertés bontása milyen nagy szakértelmet igényel. A konyha számára is megfelelő részekre bontották a disznót – így lett fej, tokaszalonna, háj, oldalas, sonka, szalonna, csülök, köröm, lapocka. A disznó fejét és a belsőségeket, a kisebb húsdarabokat a megtisztításuk után abálták, ez adta a hurka alapanyagát. A tokaszalonna is az abalébe került, amiből persze szalonna készült sóval, fokhagymával, paprikával ízesítve. 

Ha már a feldolgozásba eddig elmentünk, talán folytatni is érdemes! Szorgos férfikezek felkockázták a szalonnákat, amiket aztán az asszonyok később kisütöttek, így készült el a finom friss töpörtyű. A nyers nyesedék húsokat, ezúttal a több kolbász érdekében a sonkákat is ledarálták, benedekiesen fűszerezték, bekeverték a kolbásztöltéshez. Az abaléből kikerült anyagokat is ledarálták, hogy a fűszerezés, bekeverés után készüljön a rizses és májas hurka. Bátran lehetett kóstolgatni, hogy az elkészült, bélbetöltött, majd rövid időre az abalébe visszakerült hurka még a legínyencebbek is megfeleljen. 
A disznóvágás utolsó fázisában egy időben több mindenre kellett figyelni. Egyszerre több „végtermék”, egymással párhuzamosan készült, melyek közül a leglátványosabbnak persze ezúttal is a hurka- és kolbásztöltés bizonyult. Az mindenképpen említést érdemel, hogy nagyon sokan a dunaszentbenedeki disznótoros húslevesre készültek, amely más, mint a legtöbbünk által ismert orjaleves. Ennek részletes leírásába nem is merek belevágni, talán csak annyit: karikára vágott főtt zöldségek, hús, kömény, paprikás habarás, és a végén, a tálaláskor, egyéni ízlés szerint felszeletelt szárított kifli került a levesbe. 

Arról sem feledkezhetünk meg, ami még azoknak is különleges lehetett, akik rendszeresen járnak disznótorba: itt bizony a sült húsok, a sülthurka és sültkolbász kemencében készül, a töltött káposzta pedig bográcsban. Már a vacsora előtt megérkezett a zenész, hogy az amúgy is jó hangulatú társaságot még jobb kedvre derítse.

A dunaszentbenedeki első hagyományőrző disznóvágás jó hangulatát talán jól tükrözik annak a férfinak a szavai, aki szerint: – Vendégként érkeztünk, barátként, nagyon sok élménnyel gazdagodva megyünk el! Maximálian figyelmes vendéglátás, figyelmesség, közvetlenség vett körbe bennünket. Élmény volt testközelből látni, hogy a hagyományos, a régi szokások szerinti, összefogásra épített tradicionális benedeki disznóvágás milyen.