Kunhegyesi Ferenc folyton keresi a fejlődés lehetőségét

A szakmai zsűri a Magyar Képzőművészet kategóriában ítélte oda ifj. Kunhegyesi Ferencnek a megyei Prima díjat a napokban. A kiskőrösi festőművész egyrészt kíváncsiságból vállalta, hogy felterjesztése után részt vesz a megmérettetésen, amely során tízfős mezőnyből választották ki a díjra, másrészt már eleve nagyon jólesett neki a jelölés. Meglepődött, mikor a színpadra szólították, mert nem érezte jobbnak magát a kategóriában szereplő másik kilenc pályatársánál. Úgy állt hozzá, hogy ő lényegében nem is illik ide, hiszen az élete sohasem a versenyről szólt, és ezt igyekszik erősíteni a tanítványiban is.

– Nem érzem magam többnek senkitől, azért, mert én megkaptam ezt a díjat, de nyilván jólesik az elismerés – fogalmazott a festő. Felvetésünkre hozzáfűzte: ez nem jelenti azt, hogy ő egy kész művész lenne, hiszen mindenkinek fejlődnie, érnie kell és még ő sem érzi kiforrottnak magát.

– Az a művész, aki megelégedik azzal, amit éppen csinál, úgy gondolom, megreked, és ez így van az összes művészeti ággal. Csak az tud fejlődni, aki teszi a dolgát, mindennap. Az imént éppen tussal dolgoztam, mert a rajzolás szinten tart. Ez a finom motorika miatt kell, hogy alkotás közben biztos legyen a kezem – árulta el.

Kunhegyesi szerint az ember folyamatosan érik; és ez rá is igaz, még mindig, pedig 48 éves. Vallja, hogy az elején „rengeteg rossz alkotást kell létrehozni”, hogy végül „a száz között legyen egy, ami mellé oda lehet állni”. Mint kiderült, már az első lépésekkel a nehezebb utat kereste, mert a legnagyobbakhoz mérte magát, közben sosem az járt a fejében, hogy valakik között majd ő legyen egyszer a legnagyobb. Megelégszik azzal, ha örömet okoz az alkotásaival, mert „az mindennél többet ér”.

Roma alkotóként a magyar roma művészek jelentették számára az etalont, így a Roma­ Parlament Galériájának névadója, Balázs János, vagy az íróként és közszereplőként is ismertté vált Péli Tamás, illetve mestere, a Kossuth-díjas Szentandrássy István, akit a modernkori művészettörténet legjobbjai közé sorol. A világszerte elismert alkotók közül főleg Modigliani, Picasso, vagy épp Frida Kahlo férje, Diego Rivera művészete inspirálta a legjobban.

– Mindenkinek meg kell találnia a saját útját és ehhez egy jó mester nélkülözhetetlen – vallja Kunhegyesi, aki bevallottan autodidakta módon fejlesztette magát, és hiszi, hogy ez a folyamat sosem áll meg. – Általában magányos portrékat festek, istenszerű, szent lényeket, mert azt gondolom, hogy mindannyian azok vagyunk. Most is itt van előttem egy ilyen meló: az alak homokórát tart a kezében. Az időt akarom megformálni, mert az idő múlásával kapcsolatos gondolatok mindig vissza-visszakanyarodnak az életemben – mesélte.

A festő különös szálakkal kötődik „nagy témaköréhez”, az időhöz, aminek múlása nagyon zavarja, de hisz egy kozmikus rendszerben és abban, hogy a gyermekeiben mindenki tovább él. Portréin, amelyek sohasem konkrét, élő személyekről készülnek, egyfajta istenkeresés zajlik, egy sajátságos emberi út és hangulat megmutatásával. Ha egyszer mégis valós, létező alakokról festene, azok biztosan a szülei lennének, mondta mosolyogva, mert büszke rájuk és arcukra.

Az arcok azért is érdeklik hangsúlyosan, mert napjainkban „nagy divat az arcunkat eltorzítani”, mondjuk „csücsörítve a Facebookon”, ami miatt nagyon sok a testképzavarral küzdő fiatal, míg az idősebb generációk pedig „szégyellik az arcukat”. Eközben ő kifejezetten az érett arcokat keresi, mert „azokon már van történet”.