Már csak szeretetre és békességre vágyik Dobos Attila

Már a Táncdalfesztiválok megrendezése előtt népszerű szerző és előadó volt, közben fogorvosi diplomát szerzett. Az Isten véled, édes Piroskám, a Mama, a Nyári zápor és számos más sláger szerzője Németországba disszidált, és ott élt 15 évig. A kint töltött évek alatt írta meg Az ember tragédiája című operáját – írja Tóth Ildikó Hot! magazinban megjelent interjúja alapján a Vasárnap Reggel.

– Önről köztudott, hogy mélyen vallásos ember.

– Református családba születtem, az egyik nagybátyám Dobos Károly, a híres fasori templom Világ Igaza kitüntetést elnyert lelkésze volt. Közepesen vallásos nevelést kaptunk. Én Németországban találtam meg a hitemet, attól kezdve a hit mindennapi megélése vált számomra természetessé. A negyedik feleségem római katolikus volt, két gyermekkel ajándékozott meg, és én a vasárnapi templomba járással követtem az ő vallását – mert Isten csak egy van.

– Hogy került közel a zenéhez?

– A szüleim zongorázni taníttattak, de édesanyám már hatéves koromban elvitt magával az Operába. Elvarázsolt az opera világa, de akkor még nem tudtam, hogy egyszer én is operaszerző leszek. Úgy 16 éves lehettem, amikor beálltam a közeli Pillangó utcai munkásszállás klubzenekarába zongoristának. Jó fülem volt, így itt, a gyakorlatban tanultam meg a harmonizálás alapelveit. A közönség mindig régi magyar slágereket kért, mi pedig akkor már Elvis Presley-ért és Bill Haley-ért rajongtunk, Radio Luxembourgot hallgattunk. Mondtam is nekik, hogy öt perc alatt jobb dalokat írok, mint az ódivatú hazai slágerek. Igen, a szívem mélyén már akkor tudtam, hogy én ezt tudom! Isten belém ültette a zeneszerzés génjeit, és én ezt éreztem. Az ígéretet tett is követte: a zenész barátaimnak hamarosan bemutattam az első szerzeményemet, amely hatalmas sikert aratott. Később Németh Lehel elénekelte az Arcomra hull az őszi eső című dalomat, nagy sikerrel.

„Igazi doktor bácsi szerettem volna lenni”

– Ha tudta, hogy zeneszerző lesz, mit keresett a fogorvosi karon?

– A kettő nem zárja ki egymást. Én tulajdonképpen embereket gyógyító igazi doktor bácsi szerettem volna lenni, azaz általános orvos. A felvételin az egyik fizikapéldát időhiány miatt nem tudtam megoldani. Lehet, hogy nem ez volt az oka, de így – „helyhiányra” hivatkozva – nem vettek fel az általános orvosi karra. Viszont felajánlottak egy helyet a fogorvosi karon, amit a szüleim tanácsára elfogadtam. Reméltem, hogy később át lehet jelentkezni az általános orvosira. Az egyetem alatt végig zenéltem, komponáltam, és amikor doktoráltam, már számos nagy sláger fűződött a nevemhez. Az egyetemi hatalmasságok kiosztották, hogy Miskolcra menjek gyermekfogorvosnak. A zenei élet azonban Budapesten folyt, így ezt nem fogadhattam el. Behívattak az Egészségügyi Minisztériumba, ahol egy „elvtárs” fennhéjázóan, lekezelően beszélt velem, és azt mondta, döntsem el, hogy fogorvos akarok-e lenni vagy zeneszerző. Egyszer csak kaptam tőle egy levelet, hogy mivel nem foglaltam el a számomra kijelölt állást, azonnali hatállyal eltilt az orvosi gyakorlattól. Még az Egészségügyi Közlönyben is megjelentette, hogy „dr. Dobos Attila fogorvos szakképzettségű zeneszerzőt senki sem alkalmazhatja az országban”. Ez végtelenül elkeserített, hiszen tulajdonképpen érvénytelenítette a diplomámat. Ezek akkoriban úgy bántak az emberekkel, mint a tárgyakkal. Ezt az eltiltást a mai napig nem oldották fel, és ez jócskán hozzájárult a disszidálásomhoz.

– Hogyan ismerte meg Mary Zsuzsit?

– A Rottenbiller utcai stúdióban találkoztunk, ahol a Te szeress legalább! című dalát vették fel. Elbűvölt a 17 éves kislány kedvessége, szépsége, varázslatos kisugárzása. Egész éjjel kézen fogva sétáltunk a városban. Egy percet sem aludtunk, mert Zsuzsinak másnap reggel indult a vonata Szegedre. Aztán kikerültünk egymás látóköréből, és én közben buta fejjel kötöttem egy elhamarkodott házasságot. Nem illettünk össze. A nejem betegesen féltékeny volt, és listát vezetett arról, hogy kikkel járok fellépni. Tizenegy hónapnyi házasság után – nem bírva a megszakítás nélkül záporozó szidalmait – egy éjszaka kiugrottam az ágyból, és pizsamában elmenekültem az édesanyámhoz. Kegyetlen volt a bosszú: jogtanácsos édesapja mesterkedése révén elnyerte az összes szerzeményem szerzői jogának felét, mivel az tulajdonképpen közös szerzemény. Zsuzsival jóval később találkoztunk újra, amikor kiderült, hogy már régen Budapesten él.

„A volt feleségem ellopta a jogdíjaimat!”

– Sok közös sikerük volt, a Mama valósággal robbant! Zsuzsi egyik napról a másikra hatalmas sztár lett, ön írt dalokat Aradsz­ky László­nak, Koós Jánosnak, Zalatnay­ Saroltának, Harangozó Terinek, táncdalfesztiválokon vettek részt... Aztán jött a hír, hogy a Dobos-Mary házaspár disszidált.

– A borzalmas elsőfokú ítélet anyagilag teljesen megsemmisített, földönfutó lettem. Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy el akarok menni ebből az országból, ahol érvénytelenítették a diplomámat és a dalaim szerzői jogainak felét odaítélték a volt feleségemnek. Elkeseredett és kiábrándult voltam. Aztán egy szomorú augusztusi napon beültünk Zsuzsival az autóba, és elindultunk a határ felé. Könnyek között léptük át a határt. Nem sejtettük, hogy hamarosan a házasságunk is véget ér… Már Németországban született meg a kislányunk, Angéla, akit végül egyedül neveltem fel. Apja és anyja voltam egy személyben, és ma is könnybe lábad a szemem, amikor anyák napján virágcsokrot kapok tőle… Amikor visszatelepültem, ki akartam adni egy nosztalgialemezt, és felajánlottam az első feleségemnek, hogy „visszavásárolnám” a szerzői jogaimat. Az ügyvédem kiderítette, hogy a volt nejem évtizedeken át jogtalanul vette fel a nekem járó pénzt, azaz ellopta – csalással, a nem jogerős elsőfokú ítélet alapján! Azóta egy gyönyörű villát is épített belőle Solymáron. Én meg maradtam továbbra is földönfutó...

– Mire vágyik még?

– Már csak szeretetre és békességre vágyom. És szeretném szeretettel felnevelni késői házasságom gyermekeit, a tizennégy és fél éves Attilát és a tizenhárom éves Mercédeszt. Megbocsátottam mindenkinek – még a volt feleségemnek is. Nem az én dolgom az ítélkezés. A mindenható Jóisten mindenkinek megadja majd azt, ami neki jár. Az emigráció éveiben operát írtam Madách Az ember tragédiája című drámai költeményéből. Az elmúlt két évben megrendezett Táncdalfesztivál is azt mutatja, hogy a közönség emlékszik rám, szereti a dalaimat – erről meg lehet győződni az 50+ Tánc­dal­fesz­ti­vá­lon is 2020. január 11-én az Arénában.

Borítókép: Dobos Attila