Torok

Hamvazószerda előtt disznótorról írni talán nem eretnekség, meg aztán annyi emlék kötődik a régi idők disznóvágásaihoz. A népszokások, úgy tűnik, nem tűnnek a feledés homályába és egyre több közösségi összejövetel alapját szolgálják a leölt, majd feldolgozott állatok. Régebben az önfenntartás fontos része volt egy-egy disznóvágás, manapság inkább meg a szórakozásé.

Édesapám ugyan asztalos volt, de a családi böllér szerepe is neki jutott. Gyerekként élveztem a hajnali ébredéseket, amikor biciklivel mentünk az éppen soros rokonhoz disznót vágni. Sajnos, egyik szakmát sem sajátítottam el, habár jóval később, egyetlen alkalommal önerőből kellett megoldani a teljes feldolgozást. Sikerült, de az jó, hogy nem időre mérték a teljesítményt.

Családösszetartó is volt egykoron egy-egy ilyen összejövetel, nekünk, gyerekeknek meg jó buli, ahol kedvünkre játszadozhattunk. Láthattunk még fatüzelésű perzselőt, lépből való jóslást és kézzel történő bélmosást. A munkát megkönnyítő gépek mit sem értek volna áram nélkül, de nagyszüleimnél a petróleumlámpa fénye mellett, egy sparhelten is elkészült minden étel.

Az áldozati jószág akkoriban még saját beleibe visszatöltve folytatta pályafutását hurkaként, kolbászként, disznósajtként. A disznóvisítás is megszokott volt egykoron, manapság EU-konform lett minden, árammal kábítanak szúrás előtt, mert így „humánusabb”. A műbelek is gyakoribbak, meg így nincs annyi macera a tisztogatással.

Emlékszem, az idő előrehaladtával nagyapámra már csak a kolbászbél tisztogatása hárult, a munka dandárját megoldották a fiatalabbak. A hangulat persze akkoriban is egyre fokozódott és a reggeli „fogópálinkát” felváltották a kisfröccsök és vacsorát követően még nótáztak is.

Farsangfarkán még ideje van a vigasságnak és a toros ünnepeknek. Múltkoriban egy disznóvágáson csak a belekkel történő feladatok jutottak rám, de úgy tűnik, az ilyesmi már a korral jár.