Lomtalanítás

Lomtalanítást tartottunk a hétvégén a nagyszüleim tanyájában. Anyukámmal együtt fogtunk hozzá a már régóta halogatott munkához. Tudtuk, hogy a selejtezés nem lesz könnyű, hiszen az egykor szebb napokat is megélt tanyához mindkettőnket nagyon sok szép emlék fűz. A hosszú évek során felhalmozódott tárgyakat azonban muszáj volt szortírozni, hiszen a tanyában új kezdet formálódik.

Amíg a nagymamám élt soha semmit nem engedett kidobni, így nem nehéz elképzelni, hogy egy élet gyűjteményét kellett átválogatni. Bár titokban azért néha kidobtunk ezt-azt, így is több zsáknyi lomot szedtünk össze. Hiába győzködtük a Mamát, hogy ne gyűjtsön össze mindent feleslegesen, a válasza mindig az volt: Jó lesz az még valamire! Egy idő után aztán ráhagytuk, nem vitatkoztunk vele. Megértettük, hogy neki ez fontos, hiszen olyan szegénységben nőtt fel, hogy mindennek örülni tudott. 

Emlékszem, amikor kisgyerekként nála nyaraltunk, gyakran segítettünk neki az üvegmosásban. Rendszeresen összegyűjtötte ugyanis az eldobált üvegeket. Amit lehetett visszaváltott, a többibe pedig paradicsomlevet rakott el télire. De az üres tejfölös dobozokat és egyéb műanyag edényeket sem dobta ki, azokat is szépen elmosta és elrakta, legtöbbször palántanevelésre használta. Ma már megmosolyogjuk az ilyesmit, mert mostanában inkább ennek az ellenkezője igaz, mindent azonnal kidobunk. Jó esetben, a szelektív hulladékgyűjtőbe. De ha jobban belegondolunk, a nagymamám – és a korosztálya – igazi újrahasznosító volt. Mint említettem, az üvegeket visszaváltották, vagy újratöltötték, a műanyag dobozokba növényeket hajtattak, az újságpapírral ablakot pucoltak. Az ételmaradékot (amiből nem volt sok) nem a kukába dobták, hanem jószágot neveltek rajta. A levágott füvet sem tették ki zsákokban az utcára, azt is megetették az állatokkal. A száraz kenyérből zsemlemorzsát készítettek, a felesleges gyümölcsöt aszalták, a zöldséget savanyították. Semmi nem veszett kárba. Nem úgy mint napjainkban, amikor a pazarlás globális kihívást jelent. 

Nagymamám gyűjtögető szokása akkor is megmaradt, amikor már nem kellett nélkülöznie, így bőven hagyott ránk selejtezni valót. A sok műanyag között azonban igazi "kincsekre" is bukkantunk. Így találtam rá arra a kopott bögrére, amin a Piroska és farkas meséje elevenedik meg. Azóta ez a kedvencem.