Medvetalp

Már gyerekkoromban felkerült két ország a bakancslistámra. Hogy miért éppen Kanada és Új-Zéland, azt a mai napig nem tudnám megmondani. Alsós iskolásként sokat fantáziáltunk a távoli földrészekről, amiben persze nagy hatása volt az olvasási élményeknek, hiszen akkoriban az indiánokról szóló történetek alapnak számítottak a fiúk körében.

Játékainkban is gyakran felbukkantak a prérin vágtató, ősi földjeikért küzdő indiánok, de olyanra nem emlékszem, hogy bárki is cowboy akart volna lenni. Jól elvoltunk indiánként, még az úttörő őrsünk is ezt a nevet vette fel. Hogy a legnépszerűbb regénysorozat, a Winnetou is csak a képzelet szüleménye volt, nem érdekelt bennünket, és az sem, hogy a könyvek írója, a német Karl Friedrich May is jóval a könyvsikerei után járt először Amerikában.

Manapság már kevesebb a fantáziálás olvasás közben, amihez talán az is hozzájárulhat, hogy kiöregedtünk a kalandregényekből. Jó pár évvel ezelőtt újraolvastam azokat a könyveket, amiket fiamék kaptak penzumul az iskolában. Egészen más dolgokat lehetett felfedezni, amik fölött gyerekfejjel elsiklottunk, hiszen a kötelező, illetve az ajánlott olvasmányok elvétve voltak népszerűek a diákság körében.

Visszatérve az ábrándozások korához, sokáig csak a sóvárgás tárgyai maradtak a távoli földrészek. Néhány éve azonban jó sorsom úgy hozta, hogy eljutottam a világ legismertebb vízeséséhez, az indiánok által „Mennydörgő Víz” néven emlegetett zuhataghoz. Öt éve már mindennek, de egy újabb „vadnyugati”, netán csendes-óceáni túrához igen sokat kellene takarékoskodni, habár manapság „vadkeleten” is kiürítheti a családi kasszát egy nyaralás.

Persze az álmodozás nem kerül semmibe, és ilyenkor bárhová eljuthatunk. Arra mégis kíváncsi lennék, tényleg olyan finom-e a medvetalp, mint ahogyan azt egykoron olvastuk Karl May regényeiben?