Aranyláz

Hétfő délelőtt írom e sorokat, amikor a magyar küldöttség eddigi éremtermése a párizsi olimpiai játékokon egy bronz. Muhari Eszter nyerte, párbajtőr egyéniben. Ha előzetesen tippversenyt rendeztek volna arról, ki lesz az első dobogósunk, nincs, aki őt jelöli. Valószínűleg ő maga sem. 

Akkor már sokkal inkább Szilágyi Áront, az előző három játékok aranyérmesét kard egyéniben. Aki most az első fordulóban kiesett. Kós Hubert bezzeg a legjobb idővel kvalifikálta magát száz háton a tizenhat közé – a nyolcas fináléról viszont lemaradt. Amelynek tagja volt, méghozzá elsőként a légpisztolyos Major Veronika, ám nyolcadikként zárt. Mint elmondta, a szokásosnál jobban mozgott a keze. Ez lövészetben bizony nem előny, de nem volt mit tennie. 

Hiszen ez az olimpia. Az emberiség még mindig legfontosabb és legnépszerűbb játéka, 32 sportággal, 329 versenyszámmal, tíz­ezernél is több sportolóval. 

Vagy éppen kevésbé, amikor pedig igazán kellene. Hogy hevesebben, szaporábban ver a szív. Vagy egyszer-egyszer kihagy. Miként a koncentráció is. És akkor vége. A versenynek, az álomnak, a papírformának, négy esztendő minden erőfeszítésének. 

A rajt előtt egy publicisztikámban azt fejtegettem, legutóbb éppen száz éve, 1924-ben, ugyancsak Párizsban fordult elő, hogy a magyar csapat holtbiztos aranyesélyes nélkül vágott neki a viadalnak. Akkor végül két bajnoki címet nyertünk – most remélhetőleg többet fogunk. De hogy ki, az e pillanatban megtippelhetetlen. (Amikor e sorokat olvassák, talán már tudják is a válasz egy részét, valamely vívónknak köszönhetően.) 

Még 2016-nak, Rio de Janeirónak is azzal indultunk neki, hogy Hosszú Katinka és Kozák Danuta is nyerhet akár háromszor is – mindketten meg is tették. Legutóbb, Tokióra már csak egy toronymagas favorittal készültünk, Milák Kristóffal, 200 pillangón. Róla most még nem írnék. Majd később – de egyszer elkerülhetetlen lesz. 

Egyet azért ne feledjünk: napjaink versenysportjában sajnos sokkal könnyebb csalódást okozni, mint csodát tenni. Előbbihez ugyanis elegendő egyetlen személy – jelesül az érintett – fejre állása, utóbbihoz viszont minden vetélytársnak, a fél világnak ezt kell tennie. Arról nem beszélve, hogy száz éve még az egész világ is csupán a mostani negyede volt: akkoriban kétmilliádnyian lakták a Földet, ma nyolcmilliárdnyian vagyunk. Közülük kell a legjobbnak lenni.