Vajda Zoltán elsőként ért célba a Korinthosz 160-on

A Korinthosz Ultratávú Futóverseny tiszteleg a legnagyobb görög klasszikus ultratávú futóverseny, a Spartathlon és annak teljesítői előtt. Őrizni és ápolni kívánja annak szellemiségét és hagyományait, vallják a szervezők. A rendezvény több szálon kötődik a hagyományos görög versenyhez, hiszen az eredeti verseny 81 km-es távja megegyezik a Spartathlon Athén és Korinthosz közötti szakaszával. A verseny egyben kiváló mentális és fizikális felkészülési lehetőséget teremt a Spartathlonra, hiszen a görög verseny klimatikus viszonyai, a hosszú egyenesek monotonitás tűrése, illetve az éjszakában való futás elemei megjelennek a Korinthosz 160, illetve a Korinthosz 80 kilométeres távokban is. A pályaburkolat, illetve a frissítőpontok gyakori elhelyezése is hasonló a görög klasszikushoz.

A hosszabbik táv egy mért, hitelesített pályán haladt, aminek pontos távja 161,08 kilométer, azaz szinte pontosan 100 mérföld, aminek szintidőn belüli teljesítése, kvalifikációs eredménye férfiaknál 21, nőknél 22 óra lehetett. A Szekszárd–Baja–Szekszárd között kijelölt korábbi 80 kilométeres pályán a versenyzők különböző időpontokban, három helyszínről indulva teljesíthették az egyes versenytávokat (80, egyéni és csapat, 40, 16 kilométer), amelyeknek egységesen Szekszárdon volt a befutója. A 160 kilométeres táv Szekszárd–Keselyűs–Baja–Keselyűs–Szekszárd útvonalon haladt. 

– Brutális körülmények között indult el a 93 fős mezőny pénteken délelőtt tizenegy órakor – emlékezett vissza Vajda Zoltán a rajtra. – Akkor még „csak” 31 fok volt a levegő hőmérséklete, de utána napközben felment 37 fokig. A versenyt nagyrészt gáton kellett futni, így árnyékban nem nagyon volt részünk. Meg is mutatkozott a nagy meleg hatása, mert a 160 kilométert csak 42 futó tudta befejezni a szintidőn belül. 

Vajda Zoltán felkészülése nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna. A felkészülése utolsó előtti hónapjára rányomta a bélyegét, hogy a Kinizsi Százon elesett és elrepedt az egyik bordája.

 Nem igazán híresztelte a dolgot, mert szerinte nem kell tudni mindenről a versenytársaknak. Ki kellett hagynia egy hetet, majd a következő lassú futásait fájdalomcsillapítóval csinálta végig. Később azt is elhagyta, és maradt a fájdalomtűrés gyakorlása. Négy hét után már szinte teljesen tünetmentes volt, csak a köhögés és tüsszentés fájt még neki. Júliusban már egész jó állapotban volt, nagyon várta a versenyt. Az időjárás előrejelzés nem sok jót ígért: szélcsend és 37 fok, elmondása szerint, meg is volt.

– A felkészülés mellett koncentráltam a hűtés kitalálására is, így jött az ötlet, hogy hosszú vékony fehér felsőben, és jéggel tölthető nyaksálban futok. Tudtam, hogy a tempó megválasztása is lényeges lesz, mert a nagy hőségben gyorsan kidől az ember, ha kicsit túltolja az elejét. 15 kilométerig 5 perc 20 másodperces tempót terveztem, utána meg úgy is beáll egy kényelmes 5.30-5.40-es utazósebesség. Úgy is lett. 

Nem törődtem senkivel, hogy ki megy előttem, ki jön utánam, csak a futásra és a frissítésre koncentráltam. Bajáig minden a terv szerint ment, a hűtés olyan jól sikerült, hogy néha még fázott is a hasam, mert oda csorgott a jégkockákból kiolvadó víz. 

Nem emlékszem pontosan, de talán úgy 50 kilométernél átvettem a vezetést. Ez lelkileg is motivált. Mint minden ultrán, itt is voltak holtpontok, a legnagyobb a Pandúr-szigeten volt. Alig éltem, a tempóm 6 perc/kilométer fölé ment. Előjött a „Mi a fenét keresek én itt!” érzés. Ennyitől azért még nem adja fel az ember. Mentem tovább, a fordító után láttam, hogy az üldöző boly Maráz Zsuzsival az élen 1-2 percre van tőlem. Ekkor valami csoda történt, vagy mégsem az, hiszen ezért edzettem. A Futrinka utcai pihenő után megtáltosodtam. Újra 5.10-5.20 kilométereket nyomtam, ezt egy kicsit gyorsnak gondoltam, és visszaálltam 5.30-5.35-re. Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Legnagyobb meglepetésemre folyamatosan tartani tudtam ezt a tempót, nem jött holtpont. A biciklis felvezető sráccal jókat beszélgettünk, és néha tájékoztatott, hogy mennyire vannak mögöttem az üldözőim. 120 kilométertől folyamatosan tartani tudtam az ekkorra már 10 percesre nőtt előnyömet. Egy kellemetlen közjáték azért még volt a végén. A Sió gátján hajnali egy órakor megelőzött egy autó, és 20 kilométeres sebességgel elporoszkált előttünk. Természetesen felverte az összes port az útról. Előtte sem láttam túl jól, annak ellenére, hogy nagy fényerejű fejlápát vittem magammal, mert egyébként szemüveggel látok csak jól távolra. A felkavart por szétszórta a lámpa fényét, így találomra raktam a lábaimat, és próbáltam tartani a tempót. Amikor már csak 15 kilométer volt hátra és még mindig meg volt a 10 perces előnyöm Toldi Péterrel szemben, akkor kezdtem csak elhinni, hogy meg lehet a győzelem. Az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy az utolsó „hegyes” szakaszt én futottam meg a leggyorsabban. Hatalmas élmény volt célba érni. 

Vajda Zoltán időeredménye 15 óra 34 perc 14 másodperc, és ez nem csak a 60-64 éves korosztályban volt a legjobb, hanem abszolút eredményben is. Az ultrafutás érdekessége, hogy általában a negyven év feletti sportolók választják. Az is érdekességet jelentett, hogy a második helyezett Toldi Péter (15,46,31) után két hölgy, Maráz Zsuzsanna (16.46.32), és Zétényi Szvetlana (17.34.23) ért a célba. A verseny nehézségéről mindent elmond az, hogy 93-an indultak, és 42 futó ért célba. Olyan kiváló ultrafutók is feladták, mint Bogár János, aki nyert már Sparthatlont, hat alkalommal győzött a Bécs-Budapest Szupermaratonon, így pedig még értékesebb Vajda Zoltán teljesítménye.