Kiskőrösön lelte meg otthonát Mokrickij Viktor

– Hogyan kapott lehetőséget arra, hogy Magyarországra jöjjön focizni? Miért döntött úgy, hogy él ezzel a lehetőséggel?

– 1992-ben Munkácson fociztunk, ahol a kiskőrösi focicsapat akkori elnöke, Márton Gábor látott minket játszani, és az edzőnket, Tellinger Vilmost, illetve néhány játékost, köztük engem is elhívott a kiskőrösi NB II.-es csapatba. Huszonkét éves voltam, még fiatal, de komoly terveim voltak a labdarúgással, mindenképp szerettem volna külföldön játszani. Akkoriban ráadásul ritkán kaptunk ilyen lehetőséget, így nem volt kérdés, hogy Magyarországra jövök.

– Hogyan élte meg, hogy huszonévesen a szülőhazájától, a családjától távol kellett boldogulnia egy másik országban? Mi volt önnek ebben a legnehezebb?

– A családomtól akkor már egyébként is távol éltem, hisz a nyolcadik osztály elvégzése után a szülővárosomtól 700 kilométerre lévő futballakadémiára mentem továbbtanulni, aztán jött a katonaság, majd a munkácsi csapat. Ebből a szempontból tehát nem volt nagy változás, és nem is egyedül jöttem, hanem több ukrán-orosz játékossal és az edzőnkkel együtt, ami könnyebbé tette az új helyzetbe való belerázódást. Furcsa volt viszont itt, Magyarországon az, hogy idegen nyelvű környezetben kellett boldogulnom. Ez volt a legnehezebb, a magyar nyelvet a mai napig tanulom. Itt szeretném kiemelni, hogy a nehézségek átvészelésében sokat segített nekem Kakuszi András, aki szponzorként állt mögöttem, nagyon sokat köszönhetek neki.

– Emlékszik még arra, milyen érzés volt, amikor először lépett magyarországi csapat játékosa­ként pályára? Ha igen, idézze fel kérem azokat a pillanatokat!

– Nagyon furcsa volt, mert akkor még ugye nem tudtam magyarul, mégis megértettük egymást a pályán a magyar csapattársaimmal, szavak nélkül is. Aki focizik, pontosan tudja, miről beszélek, egyszerűen éreztük egymás rezdüléseit. Emellett a csapattársaink és a kiskőrösi szurkolók is nagyon jól fogadtak minket, emiatt is van, hogy a profi pályafutásom utolsó napjáig nagyon jó érzés volt itt pályára lépni.

– A kezdetektől végállomásként tekintett Magyarországra, vagy eleinte csak egy fejezetet szánt neki az életében és a labdarúgó-karrierjében? Miért maradt végül Kiskőrösön?

– Néhány évet szerettem volna Olaszországban, Franciaországban focizni, de aztán megnyertük az NB II.-es bajnokságot, és elsőként Bács-Kiskun megyében, Kiskőrösön is lett NB I.-es csapat, így maradtam. A feleségem, aki munkácsi születésű, épp 9 hónapos terhes volt a lányunkkal, amikor 1992-ben ideköltöztünk, így a kezdetektől adott volt, hogy ez a város fix pont lesz az életünkben. Persze közben én játszottam Németországban, a Videotonban és Tatabányán is, de a családom maradt Kiskőrösön. A fiam születése után két évvel, 2000-ben pedig én is visszajöttem, ismét a Kiskőröshöz igazoltam, amelynek tagjaival abban a szezonban újra bejutottunk az NB I.-es bajnokságba, miután megnyertük az NB II.-es bajnokságot. (2000-ben a másodosztályt nevezték NB I.-nek – a szerk.) Három év múlva visszavonultam a profi labdarúgástól, és jelenleg a kiskőrösi ifjúsági futballcsapatot edzem. Én ebben a városban érzem otthon magam. Annyi minden köt ide, itt kezdtem meg a felnőtt életemet, itt születtek a gyerekeink, itt értem el komoly sikereket sportolóként. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy Magyarországra költöztem, közel harminc év távlatából is azt mondhatom, újra ugyanígy döntenék.

– Nem csupán ön érzi otthonának a várost, de a település is saját polgárának tekinti önt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy októberben megkapta a Kiskőrös Város Sportjáért díjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Nagyon meglepődtem, ugyanakkor nagyon büszke vagyok arra, hogy én ilyen díjat kaphattam. Képzelje csak el, milyen nagy dolog, hogy egy fiatal, külföldi játékos idejött Magyarországra és hosszú évek alatt képes volt elérni, hogy segíteni, fejleszteni, támogatni tudja a kis­kőrösi focit.