Guóth Iván közösségépítő néptanító volt

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Másodikos gimnazista voltam az ötvenes évek elején, amikor az egyik kosarazó osztálytársam, Baumann Gáspár invitálására csatlakoztam a csapathoz, amelynek Guóth Iván volt az edzője. Hosszú éveken keresztül irányította a gárdát, vele jutott fel 1964-ben a Kecskeméti Petőfi az NB I.-be. A kosaras éveimet az ő szakmai irányításával kezdtem. Nagyon sokat adott nekünk Iván, és az a középiskolásokból álló közösség. Sokat számított, hogy kecskemétiek alkották a csapatot, sajnálom, hogy napjainkban nem lehet így.

– Milyen ember volt?

– Mindene volt a kosárlabda, de nemcsak annak fortélyait tanította meg velünk, hanem fegyelemre nevelt, számon kért, valamint próbált egy nagyon jó közösséget építeni. Kecskemét külterületén tanított egy kis iskolában, mi csak úgy neveztük, hogy néptanító. De volt, hogy ő is annak hívta magát. Például, amikor Egerben játszottunk és a szállásunkon megjelent két katonai járőr, akikkel valamelyikünk közölte, hogy az edzőnk katona és nem is lehetne a csapattal. Iván az igazoltatásnál váltig állította, hogy ő bizony néptanító.

– Sokat viccelődtek?

– Sokat. Már csak azért is, mert nem volt köztünk nagy a korkülönbség, de tudta ő is és mi is, hogy hol a határ. A civil életben barát volt, edzőként azonban megvolt a tekintélye. Például, ha idehaza játszottunk vasárnap, akkor szombat esténként szúrópróba szerűen becsöngetett néhány játékoshoz, és ha valaki nem volt otthon, akkor arra kellő lelkigyakorlat várt másnap. De olyat soha nem csinált, hogy valakit ezért kihagyott volna a keretből. Mindig hangsúlyozta, hogy nem parancsra mentünk kosarazni. De próbált mindenkit meggyőzni, hogy ha vállal valamit, akkor azt felelősséggel tegye, és a vállaltakat teljesítse.

– Jól tudom, hogy a rendszerváltozás után nagy szerepe volt neki is a kecskeméti férfikosárlabda megmentésében?

– Hatalmas szerepe volt. Hozzám, az Univer vezetőjéhez fordult, hogy mentsük meg a megszűnés szélén álló csapatot. A cégünk pedig átvette a klubot, és támogatta több mint tíz éven keresztül. Nekem ő volt az az ember, akiben megbíztam, akivel tudtam konzultálni, hogy merre nyissunk, merre induljunk. Pedig a koránál fogva akkor már csak a fiatalok nevelésével, képzésével foglalkozott. A gyerekek voltak a mindene, tanította őket az utolsó percig, még betegen is. Ilyen elkötelezett emberek kellenének a sport mellé, mint ő, aki nem a pénzért tette, amit tett. Betegen a legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem tudott a fiataloknak edzést tartani, vagy a Messzi-csarnokba meccsekre menni.

– Sokszor találkoztak?

– Minden hónap első hétfőjén biztosan. A mai napig összejön a régi társaság a Csaplár Vendéglőben. Elejében tizennégyen, tizenhatan voltunk, ma már csak nyolcan vagyunk. A halála előtti utolsó két találkozón már nem tudott ott lenni, de üzente, hogy majd a kilencvenedik születésnapját együtt ünnepeljük. Aztán úgy hozta a sors, hogy nem jött össze a találkozó. Ezek az évtizedekre visszanyúló hétfői együttlétek tökéletesen igazolják, hogy Iván személye mennyire meghatározó volt a közösségépítésben. Ha nem azt a nevelést kaptuk volna hajdanán, akkor nem járnánk össze hosszú évek óta. Bennünket semmi érdek nem fűz össze, azért találkozunk, hogy nosztalgiázzunk, vagy ha úgy adódik, akkor megünnepeljük a kerek évfordulókat. Nagyon sajnálom, hogy Iván kilencvenedik születésnapját nem tudtuk együtt ünnepelni.

A kecskeméti kosárlabda apostola

A Bács-Kiskun Megyei Kosárlabda Szövetség ügyvezetője, a hosszú évek óta élvonalbeli játékvezető, Ádám József így emlékezett Guóth Ivánra: – Guóth Iván egy igazságos ember, vasdiplomás tanár, erős hitű és szenvedélyes szakember, igazi hadvezér volt. A négy tulajdonságból legalább hárommal rendelkeznie kell egy igazi hadvezérnek. Iván sokkal több érték birtokosa volt, ezért is hiteles őt a „kecskeméti kosárlabda apostola”-ként szívünkbe zárni. Az általa edzett, menedzselt csapatoknak a közösségi hitből fakadt a legnagyobb ereje. A kecskeméti piaristák 1956-ban vidéki és egyházi iskolaként nyertek országos középiskolás bajnokságot a vezetésével, majd 1964-ben először jutott NB I.-be a Kecskeméti Petőfi, amelynek ő volt az edzője. Először alkotott meg olyat, amelyet előtte senki, és először megalkotni valamit a legnehezebb.