Már a dobogón szerepel a kalocsai csapat

– Mi történt idén ősszel? Gyengén kezdtetek, az elején búcsúztatok a kupából is, és miután már mindenki leírt titeket, mintegy surranópályán följöttetek a harmadik helyre.

– Nehéz ősz volt. Kezdeném az elején, a felkészüléssel. Az ritka jól sikerült, úgy festett, hogy jól összeállt a csapat, az edzőmeccseken is hoztuk az eredményeket, így nagy önbizalommal vártuk a bajnoki rajtot. Aztán botlottunk rögtön itthon az első fordulóban a Szabadszállás ellen, és szinte egy csapásra átfordult az önbizalom görcsösségbe. Nem jöttek az eredmények, az első négy fordulóban nem volt győzelmünk, ráadásul négy meccsen csak egy gólt rúgtunk. A válságstáb össze is ült – a vezetőség, a vezetőedző, a csapat –, átbeszéltük a dolgokat, hogy mi az, amin sürgősen változtatni kell annak érdekében, hogy jöjjenek az eredmények. Azt nem mondom, hogy az első háromban kell lennünk, de annál, ahogy négy forduló után álltunk, tudtuk, hogy mindenképpen többre hivatott ez a csapat. Az őszi fordulópont a Tiszakécske elleni mérkőzés volt, amelyet 1–0-ra nyertünk meg kínkeservesen hazai pályán, de azt követően elkezdtük szállítani a győzelmeket, csak egy vereségünk volt, Kiskunfélegyházán kaptunk ki szoros csatában. De a többi meccsen kihoztuk a maximumot magunkból. Az idény vége tehát jóra fordult, persze van még egy meccs hátra, és jó lenne Akasztón is begyűjteni a három pontot. A korai kupakiesést nem mondanám kudarcnak, hiszen a szezon elején hét közben játszani nem egyszerű dolog. Amatőr csapat vagyunk, sok nálunk a főiskolás, a vidéken dolgozó, tehát egy szerdai meccsre nehezen tudunk összeállni. Így a kupából való kiesést nem éltem meg kudarcként, de a bajnoki kezdést igen.

– A testvéreddel egy csapatban focizol. Bár Kalocsán ez nem újdonság, hiszen nemrég még a Kohány testvérek is együtt rúgták piros-­fehérben. Jelent valamit meccs közben a rokoni szál, vagy olyankor egy a többi játékos közül a tesó?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy el tudok vonatkoztatni attól, hogy Attila a testvérem. Minden csapattársammal remek a kapcsolatom, hiszen jó közösség alakult ki itt, sőt, vannak gyerekkori barátaim is a csapatban, de a testvér, az más. Ha bármilyen sérelem éri őt a pályán, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a testvéremről van szó. Bennem is hamarabb felszalad a pumpa, ha őt éri bármi, amit én támadásnak vélek. De vannak a csapatban másfajta kötődések is, hiszen nemrég volt olyan időszak, amikor a két Vuits és a két Kohány testvérpár volt egyszerre a pályán, no meg velünk együtt Dostyicza Dani, és mi öten ráadásul szomszédok is vagyunk, egy utcában lakunk és laktunk, tehát már gyerekkorunkban, az aszfalton összekovácsolódtunk. Őket is szinte a testvéreimnek tekintem.

– Kohány Balázs játékostársból lett tavaly edző. Előny ez vagy hátrány, például tekintély szempontjából? Jelentett ez problémát?

– Amikor felkérték, bennem is felmerült néhány kérdőjel, és sokat beszélgettünk erről a témáról Balázzsal is abban az időszakban, amikor alaposan mérlegelte, hogy bele merjen-e vágni. Abban ugyanakkor biztos voltam, hogy szakmailag remek edző, jó szakember. A kérdés az volt számomra, hogy pedagógiailag milyen hatással lesz majd a csapatra, hiszen mégiscsak barátokból, régi játszótársakból áll a keret. Féltettem attól is, hogyha becsúszik egy-két pofon, akkor arra hogyan fog majd reagálni, hogy tudja megfogni a csapatot. De le a kalappal előtte, mert kiválóan megoldotta a feladatot. Azt a legelején letisztáztuk, hogyha ő ebbe beleáll, akkor mi száz százalékig támogatjuk. És szerencsére az eredmények őt igazolják, hiszen mióta ő az edző, jól muzsikál a csapat. Összekapta a társaságot, és az is mellette szól, hogy nagyon bízik a fiatalokban. Olyan fiatalokat tudott felhozni az ifiből, akik erősítést jelentenek a csapat számára, illetve olyan fiatalokat tudott visszacsábítani Kalocsára, akik lehet, hogy a korábbi években nem is jöttek volna, hanem csakis az ő személye miatt tértek vissza. Régebben úgy éreztem, hogy van egy kis generációs szakadék az öltözőben a fiatalok és az idősebb korosztály között, ő ezt sikeresen eltüntette, és az eredmények is őt igazolják. Egyébként meggyőződésem, hogy edzőként neki nem a megyei futball lesz a végállomás, ő sokkal többre hivatott.

– A kamaszkorból már kinőttél, vannak-e még álmaid labdarúgóként és civilként?

– Ha csak a futballt nézzük, már nem álmodozom, nem vagyok naiv. Itt, Kalocsán szeretném befejezni a labdarúgást, hiszen szeretem ezt a klubot, ezt a közösséget. Álmom, ha van, hiszen kicsit álmodozni azért mégsem tilos, az az, hogy szép lenne egyszer a Kalocsával bajnoki címet ünnepelni. De ez a maximum. Öregnek még azért nem mondanám magam, de már fiatal sem vagyok, és ezt érzi a szervezetem is. A labdarúgáson kívül természetesen vannak még bőven céljaim. Mindig is fontosnak tartottam a tanulást, így közgazdászként lediplomáztam, emellett edzősködöm is, tehát a labdarúgóedzői tanfolyamokat is elvégeztem, fitness instruktori végzettségem is van. Jelenleg is erőnléti edzőként dolgozom, ugyanakkor jelentkeztem az MLSZ erőnléti edző képzésére is, tehát terveim, céljaim vannak. De labdarúgásban már csak a Kalocsa. Jól érzem magam, jó a közösség, szeretek itt futballozni, nem vágyom már máshová.

– Az idén mire tartod képesnek a csapatot, ha nyugodtan dolgozhattok, tehát például nem sújtja sérüléshullám?

– Az fontos, hogy ne lépjen föl túl sok külső akadályozó tényező. Őszre az is megfogta a csapatot, hogy voltak távozóink, és lett két komoly sérültünk – ők mind állandó kezdők voltak. A klubunk nincs olyan anyagi helyzetben, hogy négy-öt játékost idehozzon, igaz ez az előttünk álló, téli felkészülési időszakra is, tehát abból kell gazdálkodnunk, amink van. Én reális célnak az első öt helyet tartom. Fiatal brigád vagyunk, sok a tizenéves a csapatban. Számunkra a legnehezebb az, hogy hétről hétre kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtsunk. De ha nem jön közbe semmi, akkor az első öt hely elérését reális célnak érzem. A Kiskunfélegyháza és a Jánoshalma kiemelkedik a mezőnyből, de a többiekkel férfiasan meg fogunk verekedni a maradék helyekért.