Nehéz női sorsok elevenednek meg a teátrum színpadán

– Miről szól a Gardénia című darab?

– Ez egy kemény lélektani dráma, amiből azt hiszem, elég erősen kihozzuk a mélységét. A történet középpontjában négygenerációnyi nő áll, akik mind önmagukban, mind pedig a köztük fennálló viszonyrendszerben súlyos terheket, sérüléseket hordoznak. Kezdve a dédszülővel, akit én alakítok, és akinek az élete bizonyos okok miatt annyira félrecsúszik, hogy az ivásba menekül. Az alkohol pedig annyira eltorzítja egy ember személyiségét, hogy képtelen lesz normális szülői mintát mutatni, a saját gyerekét is rossz helyzetekbe keveri, ezért már a kezdeteknél megromlik a kapcsolatuk. A lányom (Csapó Virág) persze nem akarja elkövetni ugyanezeket a hibákat, ő direkt nem iszik, de a gyerekkorából hozott sérülései miatt végül ő is megnyomorítja a saját gyerekét (Hajdú Melinda), aki így nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is sérült lesz. A három idősebb nővel szemben a dédunoka képviseli az éles kontrasztot. Benne ugyanis még él az a fajta naivitás és bizalom az emberi alapértékek iránt, amit a felmenőiből már kiöltek a rossz tapasztalatok. Egykor ezek a nők is tisztán, pozitívan, reménytelien álltak neki az életüknek. Később aztán mégis aktív vagy passzív elszenvedői olyan eseményeknek (prostitúció, szerelmi csalódás, bántalmazás, kihasználás, érzelmi terror, becsapás), amelyek hatására elferdül a személyiségük.

– Mennyire globális ez a probléma, amit az előadás feszeget?

– Sajnos nagyon is. Személyesen is sok ilyen esetet ismerek, mint amit most színpadon kell eljátszanunk. Nagyon sok rossz történik velünk az életünk során, és ha az embernek nem elég nagy a szíve, ha nem tud önzetlen maradni, akkor elferdül a személyisége. Ez egy nagyon szókimondó darab, hatalmas görbe tükröt tart elénk a saját viselkedésmintáinkkal, gyarlóságainkkal, gonoszságunkkal kapcsolatban. Eredendően egyik szereplő sem rossz, de az öröklött terhek mellé társuló saját negatív élettapasztalatok miatt teljesen eldeformálódnak, és a maguk módján rosszul szeretik a gyerekeiket. Egyedül a fiatal dédunoka (Támadi Anita) az, aki még érző, tiszta lényként nyitottan néz a világra, de vajon, ha megnéznénk tíz év múlva, hogy milyen életet él, ugyanezt a képet kapnánk?

– Honnan merít ihletet az ember egy ilyen szerephez?

– Úgy hívják ezt, hogy figurales. Már egészen fiatal színészként tudjuk, hogy az egyik legjobb módszer megnézni magát az életet, az életben lévő figurákat, az embereket. Sajnos, ahogyan említettem is, rengeteg ilyen sorsot találunk a környezetünkben, ezeket próbáljuk magunkévá tenni a karakter megformálása során. Mivel én magam is sok mindent megéltem már, így saját élményanyagomból is dolgozom. A nagy csalódások, a veszteségek megérintik az embert, és az a cél, hogy ezt hitelesen megmutassuk a nézőknek. Persze a humor is helyet kap, bekerültek bolondos jelenetek, illetve afféle kis feloldásként négy olyan Karády Katalin-dal is felcsendül a mi feldolgozásunkban, amelyek témájukban passzolnak az előadáshoz.

– Könnyű volt együtt dolgozni a rendezővel?

– Markó Róbert az első perctől kezdve nagyon szimpatikus rendező, és úgy gondolom, hogy jó volt az a módszer, amellyel nekiálltunk a közös munkának. Első körben elmondta, hogy ő milyen megvalósítási formákban gondolkozik, majd hagyott bennünket felépíteni a saját magunk által elképzelt karaktert. Ezen sokat dolgoztunk a vírus miatti kényszerpihenő alatt, majd amikor újra próbálni kezdtünk, megnézte az általunk összerakott szerepeket és tovább nyesegette vagy díszítette őket.

– Mennyire volt nehéz a leállás után visszarázódni a próbákba?

– Nagyon ki voltunk már éhezve a munkára, de az újraindulás azért hirtelen mély víz volt. A Gardénia ugyanis nemcsak lelkileg, hanem dramaturgiailag is egy nehéz darab. Minden szereplőnek többoldalas monológjai vannak, ráadásul az egész előadás alatt egyszer sem hagyjuk el a teret. Ehhez a nagyon erős koncentrációhoz volt nehéz visszaszokni az otthoni kényszerpihenő után.

– Mivel szembesül, aki megnézi ezt a darabot?

– Az élettel. Megjelenik előtte egy rokona vagy a szomszédasszony vagy egy barátja vagy akár saját maga. Ha elég bátrak vagyunk őszintén belenézni ebbe a görbe tükörbe, akkor felismerhetjük a saját hibáinkat, tévútjainkat. Az élet, akár az anyagi, a párkapcsolati, a családi vagy a hivatásbeli részét nézzük, sokszor állít bennünket nagyon nehéz helyzetek elé. De épp azon van a hangsúly, hogy ezekre a kihívásokra hogyan reagálunk. Minden kornak megvannak a maga megpróbáltatásai és nagyon egyenes gerinc, erős személyiség, valamint sok szeretet kell ahhoz, hogy ne deformálódjon el az ember.

A darab szereplői, közreműködői

Nő I.: Csombor Teréz

Nő II.: Csapó Virág

Nő III.: Hajdú Melinda

Nő IV.: Támadi Anita e. h.

Rendező: Markó Róbert

Koreográfus: Barta Dóra

Díszlettervező: Cziegler Balázs

Jelmeztervező: Bobor Ági

Zenei vezető: Drucker Péter

Zenei szerkesztő: Cseri Hanna

Súgó: Patyi Szilvia

Ügyelő: Csitári Tamás

Rendezőasszisztens:Frigyesi Tünde