Kiállítással ünnepli jubileumát Kiss István művésztanár, festő

Kiss István nem tartja magát művésznek, sokkal inkább egy olyan mesterembernek, aki jól alkalmazza a szakmát.

– Én rajztanár vagyok, nem művész. A művészek másak. Én ezt inkább mesterségnek tartom, mert ez egy nagyon szép magyar szó, hogy valaki valaminek a mestere. Talán szerényen mondhatom: én ennek a mestere vagyok, ahogy van például ácsmester is, aki érti a szakmát – vázolta elképzelését a munkájáról, amelynek fejlődéséhez oly’ sokan hozzájárultak az élete során.

– Mivel egész életemben rajzot tanítottam, rengeteget tanultam a tanítványaimtól, és úgy gondolom, hogy egész életemben örömtárgyat tanítottam. Soha életemben nem dolgozni jártam a Belvárosi Általános Iskolába, hanem a mai szóval élve „vizuális kultúrát”, azaz rajzot tanítani.

Felidézte: régi tanítványai közül különösen büszke az őt mára „messze túlszárnyaló” Bukor Tiborra, illetve Kőrösi Tamás festőre, akik annak idején, a 80-as években szakkörösei voltak, miután átvette őket Schnúr József néhai rajztanár-festőtől. Külön öröm számára, hangsúlyozta, hogy a két tehetséggel máig remek, baráti a kapcsolata. Ezzel megvalósítottnak érzi régi, gyermekkori álmát, ugyanis világéletében rajztanár akart lenni. Ez az elképzelés csak akkor erősödött fel igazán, amikor 1959-ben a Kalocsai Szent István Gimnáziumba, a művészettörténet szakos Bai Jenő osztályába került. A későbbi igazgató órái mellett a Szvétek-kollégiumban töltött évek is nagyon meghatározóak voltak saját maga és a művészete számára.

– Akkoriban ismerkedtem meg Tóth Menyhérttel, akit itt, a környéken nehezen ismernek el. Ez nem baj, én attól még a magyar Van Goghnak tartom. Atyai jó barátságba kerültem később Prokop Péter festőművésszel is, akit szerintem szintén nem megfelelően ítélnek meg. Sokszor találkozhattam vele és tanulhattam tőle. Nagy hatással volt még rám Nicolas Schöffer, valamint Dargay Lajos barátom. Mindketten arra biztattak, hogy készítsek fehér nyomatokat. Ezeket a szülőfalum református temetőjének fejfái ihlették, és akkor sikerült is belőlük kiállítást csinálni Kalocsán, valamint Budapesten. Ez úgy húsz éve volt, azóta senki nem látta őket – emlékezett vissza, hozzátéve: ezekből a tényleg ritka alkotásaiból szintén lesz pár darab a közelgő tárlat anyagában.

– A bajai tanítóképzős évek megint csak nagyon közel vannak a szívemhez, mivel ott Éber Sándor festőművésztől tanultam technikákat, és a művészlakásában sok olyan alkotóval találkoztam, akikre felnéztem, de ma már nem élnek – mondta.

Kiss István úgy tartja, hogy a számára kedves és általa tisztelt elődök mellett a tanítványaitól is sokat kapott; azok a technikák ugyanis, amelyeket generációknak tanított meg, mind visszahatottak rá, tehát őt magát ugyancsak fejlesztették, így alakult ki „sokágú életfája”.

– A grafika és a rajzolás áll az első helyen: a mai napig örömmel rajzolok vagy készítek grafikai munkákat. Ebből adódik a linómetszés is, aztán a pasztellkrétával és a vegyes technikával készült képek. Olajjal nemigen szeretek festeni, inkább akrillal, és a szívemhez a mai napig közel áll az akvarell, mert nagyon gyorsan meg kell csinálni. Az ember vagy gyorsan végez vele, vagy nagyon elrontja. Ez továbbvisz az alkotói munkámban – fejtegette kedvenc módszerei kapcsán Kiss István, akinek művei nemcsak kedvelt technikái, hanem témái miatt is jellegzetesek.

– A szerelmes földrajzom Kalocsa, illetve Dunapataj, vagy a Duna és a Szelidi-tó környéke, ugyanis mindig magukkal ragadnak – mondta.

Arra a kérdésre, hogy pedagógusként szerinte elsajátítható-e a művészi véna és mekkora arányban számít az emberrel született tehetség, azt mondta, „valami talentumnak kell elrejtve lenni”, amit aztán vagy sikerül kibontani, vagy nem, de tanulni elengedhetetlen. Michelangelót idézve hangsúlyozta: igazán művészit alkotni csak „ész által irányított kézzel” lehet, a tiszta, egyszerű kézügyesség viszont kevés.

– Szegény Dargay Lajos barátom mondta egyszer, amikor jött egy anyuka azzal, hogy a „kis unokájának milyen ügyes a keze”, hogy „akkor menjen el zsebmetszőnek” – mesélte. – A kéz a végrehajtó, de minden az agyunkban dől el, és utána, ha valakinek tényleg ügyes keze van, akkor tényleg könnyebben meg tudja oldani a feladatokat. Ezt lehet fejleszteni, meg lehet úgyis, hogy valaki egész életében próbál rajzolni, de nem jön össze. Én egész életemben azon voltam, hogy kibontsam a tehetséget, mint a nyíló virágot, ami aztán idővel elhervad, vagy nem hervad el, ezt már az utókor dönti el – hangsúlyozta.

– Ez a munka az én rögeszmém, vagy nevezhetném a hivatásomnak is, ami eltart a sírig és ez jóleső érzéssel tölt el – mosolygott, hozzátéve, hogy mint mindenkinek, persze a művésznek az életében is akadnak olyanok, akik ilyen vagy olyan okból hátráltatni akarják. Ezt mára nem érzi zavarónak, sőt, inkább motiváló jelenségnek tartja.

– Az ember mindig a szívére hallgasson, ne az irigyekre. Az se baj, ha az embernek vannak irigyei, mert azok nem hagyják megrozsdásodni, nem hagyják a szívét megszakállasodni, hanem inkább az önbecsülését növelik – vélekedett.

Első alkalommal rendeznek közös kiállítást

– A hetvenötödik életévemet betöltve terveztem azt, hogy csinálunk Kalocsán – választott városomban – egy kiállítást, ugyanis 1960-ban itt kezdtem el gimnáziumba járni, azóta itt élek. Megszerettem ezt a várost, bár a szívem közepén Duna­pataj, a szülőfalum van – mondta Kiss István.

– Jólesik, hogy ilyen évfordulókat megérhettem, és a Kalocsai Kortárs Művészeti Klubban lévő barátaim biztatására, illet­ve persze saját akaratomból megvalósíthatom ezt a kiállítást. Nem lesz könnyű összeválogatni, mert 45 éve dolgozom, vagyis inkább: végzem örömmel ezt a munkát – pontosított. Hozzáfűzte: nemcsak a jubileumok miatt különleges számára az alkalom, hanem azért is, mert még soha nem volt közös tárlata a fotós Kiss Farkas Évával. Lányai édesanyja Kalocsán és régiójában, valamint a közös családi szerelem, Rovinj környékén készült fotókat tesz a művész festményei és grafikái mellé. Kiss István és Kiss Farkas Éva „Kép-Fény-Kép” című közös kiállítása február 14-én, pénteken, este öt órakor nyílik meg a Városi Galériában.