Egyetlen látogatásával fellendítette Bugacpuszta idegenforgalmát Herman Ottó természettudós

E heti múltidéző írásunkban Kecskemét 19. századi pusztavilágát tárjuk olvasóink elé. Nosztalgiázásunkhoz most is a Petőfi Népe régi mellékletében, a Grátiszban megjelent múltidéző írásunkat vettük alapul. Forrása: Horák Béla kecskeméti helytörténész Herman Ottó látogatása Bugacon című könyve volt, illusztrációként Sebestyén Imre gyűjtő hagyatékában lévő képeslapokból válogattunk.

Tanulmányozta a pásztoréletet

Herman Ottó természettudós ősfoglalkozások iránti érdeklődésének köszönhető, hogy 1895-ben Kecskemétre érkezett a bugaci pásztoréletet tanulmányozására. Az ezredéves országos kiállítás ősfoglalkozásokat – ezen belül a pásztoréletet – bemutató részéhez kutatta, gyűjtötte az anyagot.

Rendezetlen óriási falukép

Herman Ottó látogatásának céljára mielőtt részletesen kitérnénk, bemutatjuk a korabeli Kecskemétet és a hozzá tartozó Bugacpusztát. Kecskeméten a 19. század végén 57 ezer lakost számláltak, ezzel Magyarország tíz legnépesebb települése közé tartozott. Ugyanakkor a város egy rendezetlen, óriási falu képét mutatta, bár templomai messziről hangsúlyozták nagyságát. Az elhanyagolt, kanyargós, kövezetlen utcáival, rossz, korántsem időtálló, földszintes lakóépületeivel egyáltalán nem volt városias megjelenésű. Hatalmas határral bíró mezőváros volt, saját közigazgatási területének és bérleteinek kiterjedése az ezer négyzetkilométert is meghaladta. Ebből a felemás állapotából két kiváló, egymást követő polgármester – Lestár Péter és Kada Elek – lendítette ki Kecskemétet a következő években.

Kiterjedt pusztaság

Kecskemét kiterjedt pusztákkal rendelkezett. Miután a török hódítás elpusztította a Duna-Tisza köze falvainak, mezővárosainak zömét, az elpusztásodott területeket a megmaradt települések, mindenekelőtt Kecskemét és Szeged tanácsai és gazdái vették bérbe. Kecskemét határa a kun puszták bérlete folytán a 17. századra közel 600 ezer kat. holdra gyarapodott. Az igényekhez igazodva a lótenyésztés mértéke csökkent, de a kitűnő ízű húst adó magyar szürke szarvasmarha tenyésztése rendkívüli méreteket öltött. A tőzsérek tízezerszámra hajtották az állatokat nyugatra, német és olasz területekre, sőt akár egészen Párizsig is.

Óriási legelők

A hatalmas állatállomány nem kis része kötődött a Bugaci- és Monostori-pusztához, mely Kecskemétnek a legjelesebb határrésze, a várostesttől elkülönülő, külső határ volt. Négy pusztarészből állt: Kis- és Nagybugacból, illetve Alsó- és Felsőmonostorból. A terület adottságainál fogva – mint a Duna–Tisza köze legnagyobb legelője – tartósan a nomád pásztorkodás színhelye volt.

Bikával foglalkozó egyén

Bugac térségét a kunok befogadása óta, a 18. század derekától évszázadokon keresztül ez a népcsoport lakta, sőt, a neve is kun eredetű. A kun kódex szerint: a „buga” szó bikát jelent, a „bugac”, illetve a „bugacs” szó jelentése pedig „bikával foglalkozó egyén”. 

Szent Györgytől Katalinig

Levéltári adatok igazolják, hogy a bugaci térségben még az 1850-es években is nyolc-tízezer marha, 500-600 ló és kisebb-nagyobb kondákban 400-500 sertés legelt tavasztól őszig, Szent György-naptól egészen Katalin napjáig, áprilistól novemberig. 

A bugaci közlegelőre azok hajtották ki jószágaikat, akiknek nem volt elég saját rétjük. A gazdák a növendék állatokat és a nem jól tejelőket csapták ki legelőre, és fűbért fizettek Kecskemét városának. Ez a díj már jó régtől fogva 60 kg rozs ára volt jószágonként.

Bátor emberek

A bugaci pásztorok erős, izmos, pozsgás arcú, ügyes és bátor emberek voltak. Éjjel-nappal a szabadban, a friss pusztai levegőn tartózkodtak. A hidegben, szélben, esőben, forró napsütésben edződött pásztorok a csillagok állásából meg tudták állapítani a pontos időt, ismerték a puszta növényzetét és állatvilágát, és saját maguk gyógyították állataikat.