A Nagytemplom építéséhez helyben égették a téglákat

Időutazásunkhoz a Petőfi Népe régi mellékletében, a Grátiszban megjelent múltidéző írásunkat vettük ismét alapul, Juhász István Kecskemét város építéstörténete című könyve segítségével. A kort megidéző régi képeslapok Sebestyén Imre képeslapgyűjtő hagyatékából származnak. 

Mint már megírtuk: egykoron Kecskemét városnak éppen a nagy gyakoriságú tűzvészek és hasonló események adtak indíttatást arra, hogy megszervezzék az építések rendjét. A szabályok kiterjedtek a felhasználható építőanyagokra, építési módokra egyaránt. 

1840-ben Csányi János szenátor azt mondta: a szabályozások legfontosabb szempontja a beépítés sűrűségének csökkentése. Simonyi János szerint viszont nem a telek nagysága, hanem az épület minősége nyújthat védelmet tűzvészek ellen. Szerinte egy 50–60 négyszögöles telek is elegendő, ha rajta a ház cseréppel fedett, és van tűzfala. Ezért azt javasolta, hogy a város tegye lehetővé a tégla és cserép olcsó beszerzési lehetőségét.

Felvetődik a kérdés: volt-e a városban elegendő kő, tégla, mész, fűrészáru, cserép és bádog? Kecskeméten elérhető volt a réti mészkő, melyet templomokhoz, városházához, kaszárnyákhoz használtak. A réti mészkövet Köncsögön, Orgoványon, Jakabszálláson, Szentkirályon, Pusztaszeren vágták ki. A téglát helyben állították elő, vidékről szinte sosem hoztak a magas fuvarköltség miatt. A téglakemencéket 1830-ig a város házilag kezelte, később engedélyezte az egyházaknak, majd a magánosoknak is. 

A téglaégetés már a 17. században is jellemző volt a vályog mellett, de rendszeressé a 18. században vált. Korabeli írásokban olvasható, hogy például a református templomhoz szükséges téglát Varga Mihály debreceni mester a városban égette ki. A piarista templom építésekor pedig saját téglaégetőt rendeztek be. A Nagytemplom építésekor 1774–85. között 1,4 millió darab téglát égettek ki Válik Tamás mester irányításával.

A 19. században már nem csupán a tűzbiztonság, hanem az emeletes épületek is megkövetelték a szilárdabb építőanyagot. Így engedélyezték a magánosok téglaégetését is. Telepeik a Halasi úttól az Izsáki útig félkörívben vették körül a várost. 1842-ben már 40 égető működött, de tégla még így is kevés és rossz minőségű volt. Lehangoló látványt nyújtottak az égetők, és a föld alatti üregek közegészségügyi szempontból gondot jelentettek. Felszámolásuk időszerűvé vált. 

1873-ban kétkemencés, egyenként 50 ezer tégla égetésére alkalmas téglagyárat építettek a Matkói úton. Rövidesen ez is kevésnek bizonyult, és 1882-ben egy 14 kamrás körkemencét építettek fel a Szent László körúton. Ennek évi termelése megközelítette az 1,7 millió, majd a 2,5 millió darabot. 1894-ben pedig megépült Városföldön és 1898-ban a Máriaváros-ban a tégla- és cserépgyár.

Cserepek kapcsán el kell mondani, hogy zsindelymetsző már 1787-ben volt Kecskeméten, de zsindelyből és deszkából csak alig. A Nagytemplomhoz például Pestről vettek 120 ezer zsindelyt, deszkát, míg 1000 szál fenyőt Szolnokról a Tiszán eresztettek le Szikráig, onnan kocsival hozták Kecskemétre. Így fatelepet és fűrészmalmot is létesítettek a városban. 

Végül fontos építőanyag lett a mész is, ez azonban a környéken sokáig nem volt elérhető, az Északi-középhegységből hozták le a Nógrád megyei Nézsa mészégetőiből. A vasúti szállításra alapozva Herpai Gyula helybeli lakos 1856-ban a vasútállomás mellett mészégetőt létesített.