Hetven éve lépett a katedrára a lakiteleki pedagógus, Kotvits Jánosné

Hetven éve, 1951-ben kapta meg tanítói oklevelét Kotvits Jánosné Kecskeméten. Később Szegeden tanári diplomát is szerzett magyar–történelem szakon. Mária hatvan éven át aktívan dolgozott. Mint mondta, a gyerekek között eltöltött évtizedeknek köszönheti, hogy ma is tevékeny életet élhet.

Kotvits Jánosné Kecskeméten nőtt fel, a tanítóképző befejezése előtt került Lakitelek környékére. Elsőként Nyárlőrincre egy tanyai iskolába helyezték egy évre gyakorlótanításra.

Városi lányként kezdetben nehezen élte meg a tanyasi életet, ám ma is szívesen emlékszik vissza azokra az időkre.

– Olyan iskola volt az ott eltöltött idő, amire azt mondom, hogy megérte. A gyerekek és a szüleik nagy szeretettel és tisztelettel fogadtak. Valóban, mint egy „lámpásra”, úgy tekintettek a tanítóra. Az egyéves gyakorlat után Lászlófalvára, a mai Szentkirályra, szintén egy tanyai iskolába helyeztek, ahol ismét emlékezetes éveket töltöttem. Általában az eminens tanítóképzős tanulókat dobták akkor a legmélyebb vízbe, mert azt gondolták, hogy minden nehézséggel megküzdenek a tanyai iskolákban. Fűtöttem, takarítottam is az osztályteremben; s kreatívnak kellett lenni az összevont osztályokban. Ma már tudom, ha rögtön bekerültem volna egy városi iskolába, akkor sokkal kevesebb lennék. Embernevelő iskolák voltak ezek.

Megtanultuk tiszta szívvel becsülni a másikat.

Annyi tisztességes, rendes, igazi emberrel azóta sem találkoztam, mint abban az időben. Pedig nagyon nehéz időszak volt: a beszolgáltatások, a padlássöprések ideje. Még ma is jól emlékszem, hányan jöttek hozzám, hogy írjak kérvényt, amiben a beszolgáltatások enyhítését kérték – idézte fel pályája kezdetét Kotvits Jánosné, aki időközben férjhez ment és három gyermeket szült.

A család 1957-ben költözött Lakitelekre. A helyi általános iskolában üresedés volt, oda vették fel Máriát tanítani. Egészen nyugdíjazásáig, sőt még tovább is ott dolgozott.

– Amikor nyugdíjba mentem 1987-ben, a következő napon ugyanúgy mentem iskolába, mintha mi sem történt volna. Nyugdíjasként több mint tíz évig tanítottam még, évekig voltam az iskola könyvtárosa, amit szintén nagyon szerettem. Majd Tiszaugra, később pedig Kerek­dombra hívtak tanítani. Ám ott annyira kevés volt a gyerek, hogy megszűnt a felső tagozat és már nem volt rám szükség. Ugyanakkor

nagyon örültem ezeknek a lehetőségeknek, mert addig sem éreztem, hogy eljár felettem az idő.

Mindig olyan voltam, mint a költöző madarak, ha jött az ősz, elkezdtem készülődni, és éreztem, hogy menni kell az iskolába. Diákként és pedagógusként is szerettem iskolába járni. Kisdiákként 1938-ban kezdtem az első osztályt, és 2000-ig szinte mindennap iskolában voltam, vagy mint diák, vagy mint tanító. Csodálatos évek voltak – nyilatkozta a baon.hu-nak Kotvitsné.

Azt is elmondta, hogy amikor végleg nyugállományba vonult és jött az ősz, akkor inkább elutaztak a férjével, csak hogy ne gondoljon az iskolakezdésre.

Később pedig az unokáival foglalta el magát ilyenkor. Éveken keresztül, naponta főzött a családjára, volt, hogy nyolcan is együtt ebédeltek.

– Nagyon szeretek sütni-főzni, számomra ez is alkotás, de ma már csak vasárnaponként látom vendégül a családot. A tíz dédunokás nagy családommal csak nagy ritkán találkozom. A kert is bőven ad elfoglaltságot. Szövök, és sokat kézimunkázom, főként terítőket hímzek – nagyon aprólékos, takácsvászonra kiszámolt apró keresztszemeseket Zobor, Bereg vidékéről – vázolta teendőit Mária, aki egyébként hímzéseivel több díjat is nyert már. Hangsúlyozta, fontos számára, hogy olyan elfoglaltságot végezzen, ami által több lesz. Rengeteget olvas, rejtvényt fejt, színházba is jár. Arról is őszintén beszélt,

hogyha újrakezdhetné, akkor is ezt a pályát választaná, hiszen hivatásként választotta.

Természetesen voltak olyan helyzetek is az életében, amit szeretett volna másként megélni, de elégedett embernek tartja magát.

– Nem tudom elmondani azt a jóleső érzést, amikor egykori tanítványaimmal találkozom. Bárhová megyek a faluban, mindenhol szeretettel fogadnak; volt, hogy az ország másik felében köszönt rám egy volt tanítványom. Csak a meghatódás útján tudok beszélni arról, hogy ezt a sok-sok szeretetet más pályán soha nem kaptam volna meg – összegezte Kotvits Jánosné.