Megnyílnak előtte az elítéltek, és a szavaikat is megválogatják

Nem voltak prekoncepcióink, milyen is lehet egy „átlagos” börtönpszichológus, de Csott Nikolettával találkozva óhatatlanul is meglepődtünk, és felmerült bennünk a közhelyes kérdés, egy fiatal, csinos hölgy miért éppen arra tette fel életét, hogy bűnözők lelki problémáival foglalkozzon. A Bács-Kiskun Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet munkatársa lapunknak a pályaválasztásáról is beszélt, de mire ez a téma szóba került, teljesen nyilvánvaló volt a válasz: nagyfokú és őszinte elhivatottság, valamint jó értelemben vett megszállottság áll a háttérben. A szakember a bv. intézet mindkét kecskeméti objektumában, azaz a Mátyási utcai börtönben – itt tartják fogva az előzetes letartóztatásban lévőket –, és a Wéber Ede utcai telephelyen is dolgozik – ezen a helyszínen van az anya-gyermek és a fiatalkorú elítéltek részlege, rajtuk kívül főként gazdasági bűncselekmények miatt leültetett felnőtt férfi fogvatartottak töltik itt jogerős büntetésüket.

– Miben különbözik a két objektum?

– A Mátyási utcai megyei ház kicsit olyan, mint a méhkas. Itt még mindenki bizonytalanságban tölti a napjait, a fogvatartottak nem tudják, mikor szabadulnak. Pláne az első bűntényesek számára szokatlan, átláthatatlan a helyzet, ők ezt a szituációt sokkal nagyobb stresszként élik meg. Itt gyakorlatilag akut kríziskezelésre van szükség, míg a Wéber Ede utcán teljesen mások a feladatok, hiszen mindenki tudja, meddig kell maradnia, mik a szabályok, egyáltalán milyen az élet a rácsok mögött.

– Bár arra, aki börtönbe kerül, ritkán tekintünk sajnálattal, de nyilvánvaló, nekik is vannak lelki bajaik és ezekkel foglalkozni kell. Mik jelentik a legnagyobb törést a fogvatartottaknak a büntetés alatt?

– A kapcsolatok megszakadása. Már az első hónapokban eldől, a kinti életben megbízhatónak vélt kötelékek közül melyik volt valóban erős és bírja ki akár a büntetés végéig. Az élettársak, házastársak között a kapcsolat sokszor egy-két éven belül felbomlik, és ezt a magánéleti válságot nyilván nehezen viselik el. Főleg az édesanyák tartanak ki a végsőkig gyermekük mellett. Érdekes módon egyébként sokan ezt a jelenséget a büntetés pozitív hozadékaként említik, mondván: letisztul, kire számíthatnak igazán, és melyik kapcsolat volt felszínesebb, érdek által dominált.

– Vannak bevett módszerei a kritikus helyzetekre?

– Könnyebb a helyzetem, ha ismerem a fogvatartottat, az ő személyi körülményeit. Fel lehet őket készíteni a veszteségélményre, arra, hogy a házastárs esetleg nem fogja elbírni a rá nehezedő terhet. Persze előfordul, hogy a fogvatartott párja például levélben közli a szakítást. Ha a nevelők, reintegrációs tisztek erre felfigyelnek a posta ellenőrzése során, akkor nekem is megmutatják a levelet, és ilyenkor én adom át az illetőnek, hogy rögtön lássam a reakcióit. Jobb, ha azonnal át tudjuk beszélni, megpróbáljuk mihamarabb elkezdeni a veszteség feldolgozását.

– Hogyan tapasztalja, az elítélteknél jelentkezik-e megbánás az elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban?

– Nem feladatunk bűntudatot kelteni a páciensekben. A bűntudat egyébként is egy magasabb rendű, fejlettebb érzelem, a börtönpopulációnál pedig alapszükségletekről, alapérzelmekről beszélhetünk. A lelkiismeret-furdalás feltételez empatikus készséget is, ez a legtöbb fogvatartottnál hiányzik, hiszen ha érzelmileg kellően intelligensek lennének, valószínűleg nem léptek volna a bűn útjára. Azért néhányan átérzik, mekkora veszteséget okoztak másoknak, az ő személyiségük szépen tud itt bent fejlődni. Egy idő után már teljes súlyával felfogják tettük következményeit és kialakul náluk a bűntudat. De hangsúlyozom, a fogvatartottak kis százalékáról van szó csupán.

– Hogyan lehet azt feldolgozni, hogy tíz, tizenöt vagy akár húsz évig be vannak zárva?

– Tapasztalatom szerint előbb-utóbb mindenki beletörődik a kiszabott büntetésbe, és lenyugszik az előzetes fogva tartás szorongással töltött hónapjai után. Ha az ember a civil életben traumán megy keresztül, akkor a napi rutinnal tud felülemelkedni a nyomasztó lelki terheken: ugyanúgy eljár dolgozni, találkozik a barátaival, mint korábban. Tekintve, hogy a büntetés-végrehajtásban minden a megismert és változatlan napirend szerint zajlik, az elítéltek elég hamar átlendülnek a krízisen. A munkavégzés ebben még inkább segíti őket.

– Ki kérheti, hogy ön beszélgessen vele?

– Bármelyik fogvatartott jelentkezhet egyéni meghallgatásra, és ezt nem is kell megindokolnia. Csoportfoglalkozásokat is tartok mindkét objektumban, de a Mátyási utcán csak nőknek, ez szintén önkéntes. Nincs is értelme senkire se ráerőltetni, mert különben csak bomlasztaná a munkát. Egyébként ha van személyes motiváció, nagyon jól lehet a fogvatartottakkal dolgozni. Van, aki figyel, és látszik, hogy valamit elraktároz a hallottakból. Egyes elítéltek állapotát felsőbb utasításra rendszeresen ellenőrzöm, ha nem is fűlik hozzá a foguk, fel kell mérnem, mennyire önveszélyesek, másokra nézve fenyegető-e a magatartásuk, hogyan ingadozik a hangulatuk. Nagyon ritka, amikor egy fogvatartott nyíltan ellenséges. Ha valaki az első pár percben szorong, utána általában felismeri, hogy akár hasznos is lehet számára egy beszélgetés.

– Mi a helyzet a fiatalkorúakkal?

– Ők óriási kihívást jelentenek. Egy átlag serdülőtől néha a szülőknek, pedagógusoknak is égnek áll a hajuk – ezt szorozzuk be hússzal. Meglepő módon igénylik, hogy valaki törődjön velük, csak fogalmuk sincs arról, ezt hogyan érhetnék el. A legtöbbnél abszolút nincs családi támogató háttér, szüleik elhanyagolják őket, és barátaik szintén a deviáns magatartást erősítik. Emellett korábbi életükben jellemzően szerhasználók voltak. Az említett hatások mind fokozzák az életkori sajátosságokból adódó nehézségeket, azaz, hogy nem tudnak következményekben gondolkozni, a folytonos élménykeresés jegyében mindent mérlegelés nélkül kipróbálnak, nem vigyáznak saját magukra, és hogy érzelmileg rendkívül hullámzóak. Tizennégy-huszonegy évesekről beszélünk, akik azért kerültek be, mert nem voltak képesek magukat, indulataikat kontrollálni, hiányoztak ehhez a megfelelő alapok a gyermekkorban.

– Önt mennyire viselik meg a hallott történetek, otthon ki tudja-e zárni gondolataiból a börtönből hozott problémákat?

– Bevallom, nem hiszek abban a gyakran hangoztatott jó tanácsban, hogy nem szabad hazavinni a munkát. Kell lennie egy ellenpólusnak, ami kompenzálja a sok kapott negatív ingert, és ezt hol máshol lehetne megtenni, mint a magánéletben – hiszen máskülönben maga a szakember is atomjaira hullik, megjelennek a kiégés tünetei. Ha tele a fejem, inkább teszek egy nagy sétát hazafelé menet. A kollégáknál is bevált megküzdési stratégia a sport, én például nemrég kaptam rá a tollaslabdázásra. Hogy a munka mennyire nyomja rá a bélyegét a magánéletemre? Őszintén el merem mondani, amikor arról hallok, hogy például a fogvatartott gyermeke mennyire megszenvedi a szülő távollétét, az osztálytársai kiközösítik, bizony elfacsarodik a szívem. Nem konkrétan az elítélt személyt sajnálom, hanem a kialakult helyzetet és az érintett családtagokat, akik krízishelyzetbe kerültek miatta.

– Miért választotta ezt a pályát?

– Végig erre készültem, civil munkahelyem nem is volt. A fő motiváció hamar tisztázódott bennem: mindig is érdekeltek a szélsőséges és ritka esetek, erre pedig tökéletes helyszín a büntetés-végrehajtás. Itt aztán mindennel találkozhat egy pszichológus, a hangulatzavaroktól a személyiségzavarig széles a tárház. Az érzelmileg fejletlenebb fogvatartottak mellett értelmiségi elítéltek is vannak, és persze kiderül, hogy náluk is hibádzik valami a társadalmilag elvárt normarendszerből. Nyilván a miénk nem egy sikerorientált szakma, már a kis eredményeket is értékelni kell. Ha például valakit mardos a bűntudat egy általa korábban egyébként szeretett személy megölése miatt, azt lehetetlen feldolgozni. Egy dolgot tehetek: segítek berakni a múltat egy olyan csomagba, amelyet a hátára tud venni, és tudja cipelni egész életében.

– Nőként mennyire nehéz boldogulnia a férfi fogvatartottakkal?

– A bv.-s pszichológusok döntő többsége nő, ha női mivoltunk gondot jelentene, nem lennénk ennyire felülreprezentálva. Nem állítom, hogy soha nem érnek szemtelen megjegyzések – bár én egy pillantást is szemtelennek tudok venni – , de lehet ezt a kérdést kezelni. Ugyanúgy működik, mint a civil életben: ha egy nő becsüli és megvédi magát, szigorúan meghatározza, hogy nála hol vannak a határok, akkor elég, ha ránéz az illetőre, és ő tudni fogja, hogy átlépte azt. Így van ez a benti legmacsóbb férfiakkal is: el lehet érni, hogy legalább próbálják kontrollálni a viselkedésüket, és megválogassák a szavaikat, a hangnemet, mikor hozzám szólnak.