Jó nevelést kaptak a tanyai iskolában

Kisfiam, nem beszélünk csúnyán! – feddte meg egykori tanítványát Benedek Istvánné, majd egy mosoly kíséretében megölelte Csonka Ferencet, aki éppen egy picit lelkesültebben beszélgetett a diákévekről.

Fél évszázad múltán az emlékek némelyike már csak halványabban dereng, az arcok is megváltoztak, így gyakran elhangzott a kígyós-­gárgyáni osztálytalálkozón a kérdés: „Ugye tudod, hogy ki vagyok?”

A Majsához tartozó kígyós-­gárgyáni iskolában tartott találkozó rendhagyó volt, hiszen nem csak az ötven évvel ezelőtt végzettek közül jöttek el sokan, más évfolyamokból is akadtak résztvevők. „Ki tudja, lesz-e még alkalmunk így összejönni” – jegyezte meg egyikük, miközben a kápolnával egybeépített tanteremben nézegették a tablóképeket.

Nagyapáti Károly a zsana-­kőkúti iskolában kezdte az iskolát, majd amikor az megszűnt, került át Kígyós-Gárgyánba. – 1965-ig laktunk itt, akkor költöztünk Dorozsmára, ahol azóta és élünk – mesélte, miközben az osztályukról készített felvételen igyekezett beazonosítani az egykori pajtásokat.

– Mi voltunk az utolsó nyolcadik osztály – mutatta a tablójukat Farkas Tamás, aki 1973-ban, egy 8 fős osztályban végzett a Kígyósi 1. Számú Általános Iskolában. Kiskunmajsán akkor már felépítették a belterületi kollégiumot, ahová a következő tanévtől a tanyasi gyerekeket „beterelték”. A külterületeken megszűnt a felső tagozatosok oktatása, a gárgyáni iskolában bezárták a kápolnát és a harangot is elvitték.

Az iskolában 1998-ban végleg megszűnt az oktatás, és 2001 óta működik közösségi házként, amely a centenárium évében, 2013-ban felvette Benedek István tanító nevét. Az újraszentelés óta ismét vannak istentiszteletek az iskolakápolnában és megint szól a kis harang, ami a tanterembe szólította a találkozó résztvevőit.

A névsorolvasásnál még csak az ötödik névnél tartottak, de már a második gyertyát gyújtották az „igazoltan hiányzókért” és idővel egyre több gyertya világított a tanítói asztalon.

– Büszke és boldog vagyok, hogy itt dolgozhattam 1955-től, a későbbi férjemmel együtt. Ha újrakezdhetném, akkor is tanító lennék. Öröm látni benneteket, s mindannyiótok élete bizonyíték arra, hogy nem dolgoztunk hiába – szólt az egykori tanítványokhoz a 81 éves Benedek Istvánné, aki kedves történetei között tartja számon, amikor egy analfabéta asszonyt megtanított írni-olvasni néhány hónap alatt.

A jelenlévők mindegyike elmondhatta röviden sorsának alakulását, de arra a tanítói kérdésre, hogy „okozott-e hátrányt, hogy tanyai iskolába jártatok?”, egyetlen kéz sem emelkedett a magasba.

Nehéz kezdet

Az 1700-as években kezdett benépesülni a kígyósi puszta. Sokáig csak puszta maradt, mert hiába kérte a nép iskolatelek kijelölését, a város nem tartotta fontosnak. 1873-ban egy istállóépületben kezdték az oktatást a „parlagi tanítók – olvasható az iskola történetéről. A kígyósi iskola építésének gondolata 1911-ben került elő ismét, de Majsa továbbra sem tudott telket adni. Végül egy szanki gazda, Terbe Lázár – akinek ott is voltak földjei – ajándékozott területet a kígyósiaknak. Az iskola 1913. szeptember 15-én nyílt meg.