„Akit innen tarisznyáltak, azt egykönnyen nem fogja az élet piszka”

A székelyudvarhelyi fúvóstábor alapítója, Nagygalambfalva szülötte, Gergely János invitálta a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola nyári táborában tanító anyaországbeli muzsikus-tanárokat Kányádi Sándor szülőházához és síremlékéhez. A történet két rövid vers, az otthonát leíró A mi utcánk és az Öreg kút az utca szádán című versek felidézésével kezdődött.

Gergely János mesélt a költő családjával való kapcsolatáról. Elmondta, hogy tanuló időszakában hogyan segítette a hadirokkant édesapát, Miklós bácsit, hogyan hordta az ő cipőjét Marosvásárhelyre javíttatni, mert közelebb nem volt olyan mester, akinek kaptafája erre alkalmas lett volna. Gergely János mesélt arról is, hogy gimnazista diákként miként találkozott először Kányádi Sándorral egy író-olvasó találkozón, s elmondta, hogy a költő őt „sorstárs”-nak nevezte, mint a szürkeségből tehetsége által kitörni képes művészembert.

A megemlékezésre a nagygalambfalvi református lelkipásztor, Kányádi György Attila is eljött, és elhozta magával a költő húgát, Róza nénit is, aki előbb kissé elfogódottan, de aztán annál nagyobb szeretettel mesélt a közös gyermekkorról, együtt töltött évekről, évtizedekről.

Megzörrentek az emlékek A mi utcánkban leírt kapun belépve. A hely egyszerűsége, otthonossága és a kertből feltáruló látvány mindenkit megfogott. Terhüktől roskadozó gyümölcsfák, kissé már sárgálló kukoricaszárak és férfiökölnyi paradicsomokat érlelő tövek között vitt az út hátra, a kert végébe, ahol két vén szilvafa alatt komorlott-magasodott a friss sírhalom.

Róza néni először gyermekkorukról, korán elvesztett édesanyjukról mesélt, aki Karácsony szombatján hagyta ott őket bátyjával és édesapjával együtt. Majd beszélt közös féltestvérükről és annak fiáról, akit ő nevelt fel, és aki most segít a portát rendben tartani.

Elmondta azt is, hogy alig van olyan nap a temetés óta, hogy ne látogatná meg valaki a sírt. Legtöbben az anyaországból érkeznek, megállnak, kérdezősködnek.

Egy pár véletlenül éppen őt szólította meg az utcán, fel is kalauzolta őket a lányával együtt a domboldalon álló kis házhoz. De mindenkinek szívesen mesél, megmutatja a sírt, aki tisztelettel és szeretettel a szívében érkezik a házhoz.

Róza néni kezéből vándorolt a Felemás őszi énekek című verseskönyv Kányádi György tiszteletes úr kezébe, hogy a Kertünk végében… című verset felolvashassa és elmesélje hogyan döbbent rá arra, hogy ez néhány sor a költő végrendeleteként is értelmezhető.

Kányádi Sándor: Kertünk végében…

kertünk végében dülledő

kövekkel kicsi temető

százlépésnyi vagy annyi sincs

ha jól meglépem annyi sincs

bölcsőm helyétől hajdani

szülőházamtól majdani

síromig ahol őseim

apám nagyapám ükeim

s a kert végében kis patak

várnak vén szilvafák alatt

A vers sorait pontosan követve találták meg és jelölték ki a sír helyét a „vén szilvafák alatt.” A látogatás végén a magyar zenészek szeme összevillant és egy pillantás alatt karéjt alkotva a sír körül búcsúzóul és köszönetük, tiszteletük jeléül elénekelték a Himnuszt.

Az este a nagygalambfalvi református templomban zárult, ahová Kányádi György tiszteletes úr vezette vendégeit. Lelkesen és a valamikori jegyzőkönyvek és iratok szövegeit hűen felidézve mesélte el az ősrégi, majd’ ezeréves templom történetét. A padokban ülve egy mesebeli időutazás részeseiként egyre inkább hatalmába kerített mindenkit a hely szépsége, egyszerűsége és nyugalma. A tiszteletes büszkén mesélte el azt is, hogy egyházközségük a polgármesteri hivatallal és az általános iskolával összefogva egyre több gyermekkel osztja meg a régi történeteket, hagyományos játékokat és ételeket a Galambfalvi Sátortáborban – az idei, a IX. nemrég zárult. Az önkéntesekkel együtt idén közel háromszáz diák részvételével tartották meg a Vakációs Bibliahetet, ahol tematikus kézműves foglalkozások, előadások és sok más játék is várta a 14 évnél fiatalabb gyerekeket.

Borítókép forrása: a Nagygalambfalvi Református Egyházközség videója.