2018.06.08. 16:00
Egy sztárfocista „futókalandjai”
Dombi Tibor korábban sprintekben volt profi, manapság már hosszabb távokat hódít meg, és persze sok izgalmas sztorija van.
Debrecen, 2012. május 12. Dombi Tibort, a DVSC-TEVA játékosát dobálják a magasba csapattársai, miután a labdarúgó OTP Bank Liga 28. fordulójában játszott mérkõzésen 4-0-ra nyertek a PMFC-Matias ellen a debreceni Oláh Gábor utcai stadionban. A DVSC ezzel megszerezte története hatodik bajnoki címét. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
A 35-szörös válogatott futballista, Dombi Tibor nem viccel akkor sem, ha stoplis helyett futócipőt húz. Az ikonikus magyar labdarúgó a CsupaSportnak idézte fel a futás számára legizgalmasabb pillanatait.
A debreceni futballtörténelem immár ikonikus alakja elmondta, ahogy idősödik (most 44 éves), egyre inkább a kilométerek számítanak. A félmaratoni csúcsa, 1:26 beállítása óta hosszabb távokon és ultrákon is indul, sőt, az Ultrabalatont is teljesítette már. Ahogy mondja: a huszonegy kilométer teljesítése, a maratoni és az ultrafutás szinte három különböző sportág.
„Örömmel tölt el, amikor megjavítod egy korábbi idődet. Versengő típus vagyok, mindig ez vitt előre. Két variáció van, az egyik, hogy jobb időt fuss, a másik, és hogy több kilométert. Amikor aztán sikerül, akkor viszont nincs meg sokáig a felhőtlen öröm, mert már megint azon jár az agyam, hogy mi lesz legközelebb” – mesélte.
Dombi Tibor a portál kérésére három vicces sztorit elevenített fel.
Összecsuklás
Még 2016-ban akartam először lefutni a maratonit, akkor voltam negyvenkét éves és készültem ugye a negyvenkét kilométerre. Akkor már többször teljesítettem a félmaratonit, s úgy gondoltam, ha nem is kirázom kisujjból a maratonit, de azért sikerül. Előtte azért egyszer le akartam futni: elindultam Debrecenből Létavértesre, ami táblától tábláig huszonegy kilométer. Visszafelé tartottunk, amikor az engem biciklivel kísérő haverom mondta, hogy harminchétnél járunk, már csak öt kilométer, s ahogy ezt kimondta, összecsuklott a lábam. Mint egy fóka, bekúsztam az árokba az árnyékba, végül egy másik barátom jött értünk autóval, és vitt haza.
Meleg percek
Télen rendszeresen járunk a barátokkal amerikaifutball-meccsre, és amíg kint vagyunk a tengerentúlon, addig is elmegyek futni az adott városban, így a nevezetességeket is megnézem közben. Egyszer Floridában, Jacksonville-ben voltunk, s beneveztem egy félmaratonira. Már az gyanús volt, hogy reggel hétkor kezdődött, többen félmeztelenül, a rajtszámot a gatyára tűzve indultak. Nekivágtam és két kilométer múlva éreztem, hogy ez kemény lesz. Még sötét volt, de már meleg volt, hatalmas pára, nagyon szenvedtem, életem legrosszabb félmaratoni idejét futottam. A vége felé egyszer csak hallottam, hogy valaki úgy szuszog-fújtat mögöttem, mint aki épp összeesni készül. Aztán mellém ért. Egy kövér ember volt, szinte csoszogott az ikszlábaival, és még ő is megelőzött.
Kávé helyett
New Yorkban voltunk, és megbeszéltük, hogy a reggeli kávé előtt futunk a Central Parkban. Mondtam a többieknek, találkozzunk egy bizonyos helyem: kinéztem egy felhőkarcolót, abból, ugyebár, elég kevés van arrafelé… Reggel kilenckor indultam el, nem vittem magammal semmit, csak rövid gatya, póló, és volt körülbelül öt Celsius-fok. Az egész parkot körbejártam, szétfagytam, mire végül egy órakor megtaláltam Madar Csabit, s így jutottam végül vissza a lakáshoz.
Borítókép: Dombi Tibort, a DVSC-TEVA játékosát dobálják a magasba csapattársai (2012).
MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
