Magyarságkutató Intézet: történelmi tény, hazánknak volt tengeri kikötője

… egyértelmű történelmi tény, hogy az Adriai-tenger egy partszakasza 1779 és 1918 között (az 1809 és 1813 közötti francia megszállást leszámítva) magyar fennhatóság és – a város autonómiáját figyelembe véve – magyar kormányszervek irányítása alatt állt

– szögezte le a Magyarságkutató Intézet legújabb tanulmányában, amelyet a közelmúltban kialakult kisebb diplomáciai botrány apropóján készítettek el. 

Emlékezetes, Orbán Viktor múlt hét pénteken az uniós orosz olajembargó lehetősége miatt arról beszélt, azon országoknak, amelyeknek vannak tengerei, tudnak olajat szállítani a világ bármely pontjáról, de nekünk nincs tengerünk, azonban „lenne, ha nem vették volna el őket” – írja a Magyar Nemzet. 

A Horvát Állami Levéltár ennek kapcsán a közleményében – amit a magyar baloldali lapok előszeretettel idéztek – úgy reagált, Magyarországnak „senki nem vehette el a tengerét, mert nem is volt neki”.

Hogyan lett a magyarok tengere?

A Magyarságkutató Intézet legújabb elemzése szerint Fiumét 1466-ban vásárolta III. Frigyes német–római császár, Ausztria főhercege családja, a Habsburgok számára, így egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmuk része volt. Mint részletezték, a város széles körű autonómiát élvezett, igazgatását tekintve a 18. század elejétől a grazi székhelyű belső-ausztriai kormányszékhez, 1747-től a Császári-Királyi Kormányzósági Helytartósághoz tartozott.

A következő évben állították fel az osztrák Tengermelléki Kereskedelmi Tartományt, ami a Császári és Királyi Kereskedelmi Főintendatúra fennhatósága alatt működött. A meglehetősen bonyolult alárendeltségi viszonyokat 1754-ben némileg egyszerűsítve, Osztrák Tengermelléknek nevezve a területet közvetlenül az Udvari Kereskedelmi Tanács alárendeltségébe utalták. A többszöri átszervezés ellenére az osztrák főhercegnek a tulajdonában maradt a terület. Az intézet szerint Fiume sorsában az alapvető változás II. Józsefhez fűződik. 

A későbbi kalapos király vetette fel anyjának, Mária Teréziának az ötletet, hogy Magyarország kereskedelmére jó hatással lenne, ha lenne tengerpartja és tengeri kikötője, ezért rendeljék alá Fiumét a Magyar Udvari Kancelláriának és az akkor még pozsonyi székhelyű magyar Helytartótanácsnak. 

A királynő egyetértett a javaslattal, és 1776. augusztus 9-én Fiumét Horvátország közigazgatásába illesztette be azzal a kikötéssel, hogy egy új vármegyét hoznak létre, illetve egy kormányzó irányítja Fiumét. Egyúttal megnevezte az új kormányzót, Majláth Józsefet is. 

A horvátok mást akartak

A horvát rendek vonakodtak végrehajtani az új vármegyére vonakodó utasítást és a kormányzóság létrehozását is sérelmezték, ami konfliktushoz vezetett az uralkodóval. Ennek megoldása Fiume szenátusának kérelme jelentette, amely szerint 

„ugyanazon a módon, mint a Magyar Királysághoz kapcsolt összes többi részeket és tartományokat, ezt a várost is területével mint a Magyar Királyság Szent Koronájához kapcsoltat és abba bekebelezettet bírják és birtokolják.”

Mária Terézia helyt adott a fiumeiek kérésének, 1779. április 23-án kiadta új rendeletét, amely szerint 

Megengedjük, először, hogy ez a kereskedelmi város, Fiume, kerületével Magyarország Szent Koronájához csatolt külön testnek tekintessék továbbra is, és így kezeltessék minden vonatkozásban, és semmi módon se kevertessék össze a másikkal, a buccari kerülettel, mint amely ősidők óta a Horvát Királysághoz tartozik.

A helyzetet tehát végül úgy oldották fel, hogy a királynő akarata alapján Fiume kikerült a Horvát Királyság kötelékéből közvetlenül a magyar Szent Korona fennhatósága alá került. Ezt követően a város ügyeit az uralkodó a Magyar Udvari Kancellárián és a magyar kormányszervek útján intézte. Az uralkodói rendelet országgyűlési becikkelyezése már az 1779-et követő legközelebbi, 1790-ben összehívott országgyűlésen is napirendre került. Ekkor még a horvát rendek ellenállása és II. Lipót taktikázása folytán nem került sor, de a magyar rendek napirenden tartották a kérdést. Az 1792-es és 1796-os országgyűléseken a háborús helyzet miatt volt aktuális a becikkelyezés, de 1802-ben a magyar rendek ismételten felvetették a témát, az uralkodó pedig ígéretet tett, hogy a következő országgyűlésen rendezi a kérdést. Érdekességként megemlíti a kutatás, hogy a krajnai rendek is megpróbálták „megszerezni” a várost 1795-ben, de kérésüket I. Ferenc elutasította.

A háború sem volt akadály

Mint a tanulmányban leírják, az 1802-est követő országgyűlés a háború idején, Bécs francia megszállása miatt nem foglalkozhatott mással, mint háborús kérdésekkel, de 1807-ben összegyűlt országgyűlés − József nádor hathatós támogatásának segítségével − törvényben szentesítette, hogy Fiume városát és kikötőjét a Magyar Királyság közigazgatásába illesztik.

„Ő szent felségének jóváhagyásával, Fiume városa és kikötője, melyet Mária Terézia felséges császárné és királynő külön oklevelével már az országba bekebelezett, a jelen törvénycikkely által az országhoz tartozónak nyilvánittatik … 1. § A fiumei kormányzónak az országgyülés főrendi tábláján, Fiume város követeinek a karok és rendek tábláján megillető ülés- és szavazatjog adatik.”

A kutatásban leszögezik, ekkor Fiume a kodifikált magyar jogrend alapján is a Magyar Királyság része lett. A város közjogi állását egészen a horvát–magyar kiegyezésig ezen jogszabály alapján határozták meg.

Az 1867-es törvénycikk szövege egyértelműen kijelenti, hogy Fiume város és kerülete nem tartozik Horvátországhoz, azt nevesítve kiemeli a Horvátországhoz tartozónak elismert területek közül. Egyébként a Magyar Királyság kikötőjének korabeli életképét jól jellemzi egy 19. századi francia utazó szubjektív véleménye: 

Fiume az a magyar város, ahol a horvátok olaszul beszélnek. 

Borítókép: Fiume / Fortepan / Széman György